Az alkoholbetegség nem tart szünnapot

Magyar Narancs 2009.01.15.

Magyar Narancs: Hogyan vált alkoholistává?

Nagy Zsolt: Viszonylag későn, 16-17 éves koromban kezdtem inni. Nem tartozom azok közé, akik gyerekfejjel, véletlenül kóstolták meg az alkoholt. Átlagos bulizós tinédzser voltam, viszont nagyon hamar függővé váltam. Első mélypontomat 23 éves koromban értem el, másodéves egyetemista koromban kezdődő delirium tremensszel kerültem kórházba.

MN: Milyen mennyiséget és milyen gyakran kellett innia ahhoz, hogy ilyen hamar leküzdje magát?

NZS: Az alkohol típusa és mennyisége szerintem sokadlagos dolog a fogyasztás rendszerességéhez és mintázatához képest. Akkoriban én szinte kizárólag sört ittam. Tévképzet, hogy a sörtől nem lehet függővé válni, én magam is ettől lettem alkoholista. Másodévben már bukdácsoltam az egyetemen, először évet halasztottam, majd ki is maradtam.

MN: Semmiféle figyelmeztetést nem kapott, hogy nem lesz ennek jó vége?

NZS: Voltak ugyan barátaim - ma már tudom, hogy inkább csak ivócimboráim -, no és az akkori barátnőim is többször szóltak, hogy gázos, amit csinálok, meg már látszik rajtam a szesz. Ma már tudom, hogy egy alkoholbeteg a legnépesebb társaságban is végtelenül magányos.

MN: Menet közben sejtette, hogy baj van, vagy csak a delírium ébresztette minderre rá?

NZS: Olyan ez, mint amikor ráülünk egy csúszdára: nagyon nehéz leszállni róla. Egyébként nem is éreztem okát, hogy abbahagyjam az ivást. Azután sem, hogy teljesen lepusztultam. Sőt, az ország akkori mentális állapota éppen azt sugallta, milyen trendi halálra inni magunkat. A nyolcvanas években megszokott és divatos volt ez a magatartás, volt ennek egy nagyon komoly vonzereje, aurája. Olyan példaképeket is választottam magamnak, akik élenjártak az önpusztításban, Hajnóczy, Jim Morrison, Kerouac. Ugyanakkor egyáltalán nem volt mi ellen lázadnom, teljesen rendezett családban nőttem fel. Genetikai hajlamom sem volt a piálásra, tudtommal nagyszülőkig felmenően senkim sem volt alkoholbeteg, holott legalább egynek azért illett volna lennie. Az első delíriumomat és a kórházi kalandomat ötéves alkoholmentes időszak követte, ezt nevezik szaknyelven szárazságnak. Abban különbözik a józanságtól, hogy az ember leteszi ugyan a poharat, de nem következik be személyiségfejlődés, változás, építkezés, felnövés, a beteg nem dolgozik a józanságán. Velem nagyjából ez történt. Az akkori pszichiátria azt tudta, hogy gyógyszereket, főként nyugtatókat, altatókat írt fel az alkoholistáknak, így 1983-tól 2001-ig nyugtatókon és altatókon éltem. Emellett a kezelőorvosom azt tanácsolta, hogy két évig legyek teljesen absztinens, és akkor helyrejönnek a dolgok. Én pedig jó alkoholista módjára mindebből kihallottam, hogy két év és egy nap után újra ihatok, hiszen meggyógyultam. Ma már - sok egyéb mellett a keserű személyes tapasztalatból - tudom, hogy ez egy krónikus, progresszív, halálos és gyógyíthatatlan betegség. Tehát nem ittam négy évig, a dupláját "teljesítettem" annak a két évnek, amit az orvos kért. Egyenesbe jött az életem, hiszen az alkoholbetegek nagy többsége jó munkaerőnek számít, amikor nem iszik. Azt gondoltam, most már igazán nem lehet baj.

MN: És az öt év elteltével ismét lecsúszott egy sör?

NZS: Még csak az sem, hanem egy nagyon enyhe alkoholtartalmú narancsos üdítőital, egy manapság alcopopnak nevezett kotyvalék. Az első nap megittam egy fél üveggel, a második nap két üveggel, két hét múlva pedig már újra lent voltam a kocsmában. Ez a betegség természete. A legtöbb alkoholista ugyanis azzal áltatja magát, hogy egyszer majd normális ivóvá válik, sokan az elmegyógyintézet vagy a halál küszöbéig kergetik ezt a vágyat. Én is ezt tettem, azt hittem, megtanulhatok normálisan, szociálisan inni. 1988-ban kezdtem újra ezt a kísérletezést, később a gyógyszerekre is ráittam. 2000 őszéig tartott, amíg rájöttem, hogy belebuktam, nem tudok normálisan inni. A '90-es évek gyakorlatilag erre mentek rá. Ekkor már gépszíjas alkoholista voltam, ami azt jelenti, hogy akár hónapokig nem nyúltam a pohárhoz, ellenben ha "elkapott a gépszíj", és elkezdtem inni, akkor napokig nem tudtam abbahagyni. Nyilvánvaló volt, hogy minden főnököm és munkatársam tudja: ivásproblémám van. Tipikus alkoholista játszmában voltam: mindenki tudta, hogy iszom, de úgy tettek, mintha nem tudnák. Száraz állapotban jó kolléga voltam, sok mindent elnéztek nekem, úgy tettek, mintha minden oké lenne, én, az érintett pedig azt hittem, hogy senki nem sejt rólam semmit. Szerencsém volt, soha nem rúgtak ki, de az előmenetelem például komolyan megsínylette az alkoholizmusomat. Igazából egy vegetáló, a szenvedélybetegség hullámvasútján utazó alkoholista életet éltem egészen 2000-ig.

MN: Mi történt ekkor?

NZS: 1999 tavaszától nagyon eldurvult az alkoholizmusom. Ekkor már újdonsült apa is voltam, és az alkoholbetegek rettegnek a felelősségtől és az elköteleződéstől. Közkeletű tévképzet, amit a feleségek kétségbeesésükben hangoztatni szoktak, hogy majd a közös gyermek születése után benő a férj feje lágya, és abbahagyja az ivást. Ez pont fordítva szokott lenni: a komoly alkoholista egy ilyen családi változás után teljes fokozatra kapcsol. Ekkoriban már sűrűn kerültem a kórházba, pszichiátriára vagy az addiktológiára, ahol gyakorlatilag annyit tettek, hogy 2-3 hét alatt detoxikáltak, kiszárítottak, begyógyszereztek, majd utamra bocsátottak azzal, hogy "ne igyon!". És amikor kijöttem a kórházakból, én mindig a legkomolyabban megfogadtam, hogy soha többé nem iszom. Vártam a csodát, valami külső erőben reménykedtem, mindig elhittem, hogy az orvostudomány egyszer majd képes lesz meggyógyítani. Csakhogy a meglévő jó szándékon kívül nem tettem semmit, nem változtam, nem dolgoztam a felépülésemen, márpedig enélkül nem működik a dolog. 2000 körül elkezdődött a végjáték, immár többnapos vagy -hetes mélyrepülésekké álltak össze az addig elszórt ivászatok, úgynevezett sokideg-gyulladásom lett az alkohol miatt. Ekkor már be sem tudtam rúgni, mert az utolsó hónapokban a májam nem tudta lebontani az alkoholt, így leesett az alkoholtoleranciám. Se az alkohol, se a gyógyszer nem segített, se a kettő együtt, ráadásul akkoriban rákattantam arra a gyógyszerre, ami éppen az alkoholmegvonást segítette volna elő. Bezárult a kör, letettem a fegyvert, vagyis feladtam. A mélypont három hónapig tartott: egy lakótelepi kölcsönlakásban éltem, alig ettem, kannás bort és vodkát ittam, és életemben immár másodszor vártam a halált.

MN: Hogyan menekült meg?

NZS: Édesanyám ekkor már egy éve járt az alkoholbetegek hozzátartozóinak önsegítő csoportjába, az Al-Anonba. Egyszer egy tisztább pillanatomban kezembe nyomott egy telefonszámot. Elkezdtem hívogatni azt a vidéki kórházat, ahol a Minnesota-modell (bővebben lásd: A tagadás betegsége, Magyar Narancs, 2008. szeptember 4.) szerinti alkoholterápiával dolgoznak. Fenntartások nélkül elfogadtam a segítséget, beismertem, hogy tehetetlen vagyok. Én addig - noha alapvetően konformista alkatú vagyok - arra voltam szocializálva, hogy legyen némi kritikus, "értelmiségi attitűd" is a viselkedésemben. Itt, a terápián éltem át először a megadást és a ráhagyatkozásnak azt a fokát, hogy ha azt mondták volna, hogy a józanságod érdekében mindennap kétszer felmosod a folyosót, megtettem volna. Valószínűleg ez a teljes fizikai, lelki és szellemi összeomlás, a mélypont és az ezt követő megadás volt a szerencsém; innen már csak kétfelé vezet az út: a tepsibe vagy a felépülés felé.

MN: A rehabilitáció után egyértelművé vált, hogy szenvedélybetegek segítésével szeretne foglalkozni?

NZS: Közel hat hónapig tartott a terápiám, ezalatt nyilvánvalóvá vált, hogy nem akarok visszamenni az utolsó munkahelyemre, a médiába. Egy évig kizárólag a józanodásommal törődtem, szinte mindennap az Anonim Alkoholisták gyűlésein voltam.

MN: Hogyan lett segítő, addiktológiai konzultáns?

NZS: Úgy érzem, ez a szakma talált meg engem. Az egyik AA-gyűlésen odajött hozzám egy barátom, aki korábban segítő volt Szigetváron, és elmondta, hogy most egy nappali intézményben dolgozik, ahol esetleg nekem is lenne hely, menjek el, és nézzem meg. Ott ragadtam. Pedig korábban nem voltam az a kimondott segítő típus, de úgy látszik, a józanságom egyik ajándéka, hogy nyitott lettem másokra, hogy nekem ez lett a valódi hivatásom. Másfél évvel később beiratkoztam a Semmelweis Egyetem addiktológiai konzultáns képzésére, ahol 2005 júniusában diplomáztam.

MN: Mi a feladata egy addiktológiai konzultánsnak? Mit csinál naponta? Hogyan épít ki magánpraxist?

NZS: Jelenleg két intézményben tartok csoportokat, az egyik a komlói Leo Amici Alapítvány bentlakásos drogrehabilitációs otthona (lásd: "Én drogozom, mi meggyógyulunk", Magyar Narancs, 2008. szeptember 25.), a másik egy budapesti hajléktalanszálló. Emellett vannak még az egyéni konzultációk olyan kliensekkel, akik ma már főleg a www.addiktologus.hu weboldalon keresztül jutnak el hozzám, vagy a Kossuth rádióban hallanak hétfő délelőttönként, és utána keresnek meg telefonon. Ehhez jön még az egyetemi oktatás Budapesten és Pécsen, és korántsem mellékesen mindeközben vezetek egy szenvedélybetegeket segítő nappali intézményt is a Ferencvárosi Gondozó Szolgálat keretében.

MN: Meglehetősen új keletű az addiktológiai konzultánsok képzése. Vannak olyan hiteles tanárok, akik oktatni tudják mindezt?

NZS: A szakon a tanári kar jórészt gyakorló segítőkből, pszichiáterekből, szociális munkásokból és kiváló elméleti szakemberekből állt. Ahhoz képest, hogy mennyire újsütetű, alig tízéves ez a program, úgy érzem, színvonalas oktatást kaptam, amit megpróbálok erősíteni is, hiszen immáron megbízott előadóként vagyok jelen a képzésben.

MN: A hallgatók közül hányan egykori alkoholisták?

NZS: Ez számos ok miatt nem tudható pontosan, nem mindenki tárja fel a szenvedélybetegségét. Én annak idején például elmondtam az évfolyamnak, de volt olyan csoporttársam, akiről tudtam, hogy józanodó alkoholista, mégsem kötötte ezt mások orrára. Ehhez mindenkinek joga van.

MN: A saját élményű addiktológiai konzultáns nem orvos, de nem is egyszerű felépülő. Hogyan illeszthető be a hivatásos segítő az egészségügyi, szociális rendszerbe?

NZS: Nem könnyű megtalálni a helyem az ellátórendszerben. Nehéz pontosan körülírni, hogy mit csinál egy addiktológiai konzultáns a mai szociális vagy egészségügyi ellátórendszerben. Személyes tapasztalatom, hogy még maga az orvosi szakma sem tudja igazán, hogy mi a dolga a konzultánsként dolgozó (felépülő) szenvedélybetegnek, másrészt nagyon kevés olyan magyarországi egészségügyi intézmény van, ahol tudnak is mit kezdeni velük.

MN: Hány felépülő szenvedélybeteg dolgozik addiktológiai konzultánsként az országban?

NZS: Személyes becslésem szerint talán két tucat. Akit ismerek közülük, az többnyire valamilyen terápiás rendszerben dolgozik, például Szigetváron. Néha vesszőfutásnak tűnik az elhelyezkedésünk, mert úgy tűnik, ez a fajta szakember egyelőre kissé testidegen a magyar egészségügyi rendszerben. Kitalálták ugyan a szakemberképzést, de hogy intézményes keretek között milyen terápiás programokban vagy segítő helyeken szeretnék használni az ilyen szakembereket, az jórészt kialakulatlan. A diplomás segítő munkának az elismertsége, megbecsültsége a mai Magyarországon erkölcsileg és anyagilag is rendkívül alacsony. Pedig néha emberéleteket mentünk meg a lassú haláltól, hiszen egy team munkája nyomán valaki "átállíthatja a váltót" a saját életében. A józanodó szenvedélybeteg a közös tapasztalat, a hasonló élményanyag miatt hitelesebben érthet szót az alkoholistával, nagy vonzerő és példa is lehet arra nézve, hogy van kiút: ha mi megcsináltuk, neki is menni fog.

MN: Mik a munkamódszerei?

NZS: Személy szerint célravezetőbbnek tartom a szeretetteljes, ám kemény szembesítést az elnéző maszatolásnál. Egyéni konzultációban már többnyire az első ülés alkalmával megmondom a kliensnek, hogy a változást intenzív "józanságmunkával" csak ő maga érheti el; egy nagyon kemény, szívós munkát és kitartást kívánó személyiségfejlesztő és önismereti program segítségével, ami az önsegítő közösség keretében zajlik majd. Hosszú az út a kijózanodás felé, de az első tétova, bizonytalan lépéseket közösen tesszük meg. A józanságért mindennap tenni kell, mert az alkoholbetegség nem tart szünnapot. Az egyéni konzultációban, jó esetben 5-8 alkalom alatt lerakjuk az alapokat, de csakis a betegen múlik, hogy folytatja-e, amit együtt elkezdtünk. Az "itt és most"-ban dolgozunk, mert szerintem nem azon van a hangsúly, hogy hol és miért estél bele a gödörbe, hanem azon, hogyan mászol ki belőle. Sokan jönnek hozzám olyanok, akik valamiféle csodát várnak. Azt szeretnék, hogy én gyógyítsam meg őket, és lehetőleg azonnal. Ez a tipikus szenvedélybeteg-mentalitás: "mindent, most azonnal, és nekem lehetőleg ne legyen munkám vele!". Őket azonban el kell keserítenem, mert mindig elmondom, hogy én csak a kísérő, az edző tudok lenni. A meccset ők játsszák majd le.

http://www.mancs.hu/index.php?gcPage=/public/hirek/szam&id=638&mode2=1&mode3=1