Nagy Zsolt addiktológiai konzultáns, szenvedélybeteg segítő.
Alkoholbetegek és családtagjaik segítése.

Maszkok és tükrök

Alkoholbetegek mellett - saját élményű segítőként

Embertárs, 2008 3. szám

„Aki tölt színültig:
jobb, ha előbb abbahagyja.
Aki túl-élesre fen:
élét hamar kicsorbítja.
Arannyal, ékkővel teli kamra:
megőrizni senki se bírja.
Kincs, gőg, rang egyszerre:
mekkora szerencsétlenség!
Alkotni, adni, majd visszavonulni:
ez az égi bölcsesség.”
(Lao-Ce: Tao Te King 9. )

MOTIVÁCIÓ

Mostanában többször elgondolkodtam a kérdésen, hogy miért is választottam a segítői pályát. Nagyjából hat éve dolgozom segítőként, és három éve, 2005 nyarán lett erről „papírom”, vagyis oklevelem, mások szerint diplomám – akkor szereztem meg az addiktológiai konzultáns végzettséget a SOTE EFK-n. Életem, vagyis inkább a felnőttkorom első hét évében tudományos világban dolgoztam kutatóként, azután újabb hét évig az üzlet, a média területén . Felépülő szenvedélybetegként számomra szinte automatikus választás – ma már úgy gondolom, felsőbb elhívás – volt, hogy végül egy harmadik terület lett az, ahol el tudom képzelni az életemet. Vagyis a tudomány és az üzlet után a civilszféra, a segítés világa, ezen belül is a szenvedélybetegségek, főként pedig az alkoholizmus területe. Amikor 2001-ben befejeztem féléves kórházi terápiámat, valójában nem tudtam, mit fogok kezdeni magammal. Azt tudtam, hogy az üzleti életbe nem akarok visszamenni, mert úgy éreztem, ez nem fér össze a józanodásommal, vagy legalábbis nagyon megnehezítené azt. Az akadémiai világ pedig időben és kapcsolatrendszerben ekkor már nagyon messze került tőlem. Így merült fel bennem, hogy mi lenne, ha megpróbálnám továbbadni mindazt, amit első kézből, személyes tapasztalatból tudok alkoholbetegségről és józanodásról, mélypontról és változásról. És ahogy az lenni szokott, a kellő pillanatban, éppen amikor már-már elfogytak a tartalékaim, megnyílt a lehetőség arra, hogy a gyakorlatban, szinte azonnal a „mélyvízben” kipróbáljam magam ezen a területen.

Persze mire idáig jutottam, már volt mögöttem némi „segítői” tapasztalat. Az Anonim Alkoholisták közösségének tagjaként számos alkalommal vettem részt (és veszek részt a mai napig) úgynevezett „üzenetátadáson”, vagyis börtönökben, kórházakban, hajléktalanszállókon tartott kihelyezett csoportokon. Ezek az alkalmak a „van remény” üzenetének átadása mellett az én józanságomat is erősítik, és komoly „csoportrutinra” tettem szert a segítségükkel. A hivatásos segítői munkát szűk másfél évvel a kijózanodásom után kezdtem el. Ma már úgy látom, hogy ez akkor még túl korai volt. A tapasztalatok és a szakirodalom szerint is legalább kettő–négy év „jófajta” józanság, valamint más területen végzett munka kell ahhoz, hogy egy felépülő függő olyan stabil fizikai, lelki és szellemi állapotba kerüljön, hogy érdemben képes legyen mások segítésére. Szerintem még további évek kellenek, hogy felelős döntést tudjon hozni azzal kapcsolatban: valóban hivatásos segítő szeretne-e lenni. Bennem a mai napig vannak ezzel kapcsolatban kisebb-nagyobb kételyek, és elkedvetlenítő epizódok, kudarcok, értelmetlennek tűnő munkahelyi küzdelmek nyomán olykor felteszem magamnak a kérdést: vajon  jó helyen vagyok? Ám utóbb világossá vált számomra, hogy ez sohasem a hivatásra vonatkozott, hanem mindig az intézményi feltételekre. És az derült ki, hogy az esetek egy részében valóban nem voltam a helyemen, ilyenkor tovább is léptem. Hol külső segítséggel, amiért máig hálás vagyok, hol saját belátásom és döntésem alapján.

SZAKMA VAGY HIVATÁS?

Ez a munka számomra eleinte nem volt hivatás, és ebből voltak is konfliktusaim az első munkahelyemen, mert nagyon „munkahelyként” fogtam fel, afféle „-tól -ig” állásnak, és ha letelt a munkaidőm, bizony szép nyugodtan hazamentem. Bántottak is ezért rendesen – hol finomabban, hol durvábban – az akkori kollégák. Érdekes tapasztalat volt, hogy az előző munkahelyemen viszont megfordult a helyzet. Bár túlórázni ott sem szerettem, kezdtem megérteni, annak idején mit kértek számon rajtam – talán kissé durván és esetlenül – az első segítői munkahelyemen. Mert itt pontosan azt éreztem, hogy az egész teamből tulajdonképpen a szakmai vezetőnek és nekem hivatás ez a dolog, a többieknek meg „csak egy munkahely”. Számomra a segítésből, a sokadik pályaválasztásból végül is hivatás lett. A szónak abban az értelmében, hogy „elhívottságot” érzek rá, és úgy gondolom, hogy ez az én küldetésem, életfeladatom.

2002 júniusa és 2004 májusa között a Belvárosi Tanoda Alapítvány Megálló Csoportjában, felépülő drogosok mellett dolgoztam segítőként, illetve társadalomismeretet és angolt tanítottam. 2003 ősze óta a komlói Leo Amici 2002 Alapítványnál havonta egy alkalommal tartok „lépés”-csoportokat a tizenkét lépéses anonim felépülési programokról. Ez a mai napig tartó elköteleződés részemről, amit minden „főállás” mellett megtartottam, mivel nagyon szeretek Komlóra járni. 2003-ban részt vettem a Magyar Katolikus Egyház által elindított Leányvári Hivatásőrző Vendégház beindításának előkészítésében, szakmai programjának kidolgozásában. Évek óta kapcsolatban állok a Magyar Katolikus Alkoholistamentő Szolgálattal, elsősorban Jakus Ottó atyával. Itt több programban vettem részt önkéntesként, így például filmklubot vezettem hajléktalan alkoholbetegek számára. 2003-ban velük mentem – kissé szorongva, életemben először – lelkigyakorlatra Máriabesnyőre. Az elmúlt hat évben a Félúton Alapítvány önkénteseként minden évben részt vettem a Sziget Fesztivál civil falujának alkoholprevenciós munkájában. 2005 májusától 2006 februárjáig dolgoztam a Csernus Imre által létrehozott Magadért Drogmentességet Védő Alapítványnál, ahol avi öt alkalommal vettem részt segítőként csoportokon. 2005 márciusa és decembere között a Szeretet Misszionáriusai (Teréz anya nővérei) munkáját segítettem, Érden és Budapesten tartottam csoportokat hajléktalan alkoholbetegek számára. Kelemen Gábor tanszékvezető felkérésére a 2004/2005-ös tanév tavaszi félévében megbízott előadóként a „Counseling” című tárgyat tanítottam a Pécsi Tudományegyetem Szociális Munka Tanszékén, levelező szociális munkás hallgatóknak. Ezt a kurzust 2006 és 2008 tavaszán is megtartottam. 2005 áprilisától 2006 januárjáig a Nemzeti Drogmegelőzési Intézet Filmarchívumában dolgoztam. 2005 folyamán a Leo Amici 2002 Alapítvány megbízásából részt vettem az Euro-TC és a Tiszta Színház Egyesület által szervezett Színházterápiás Workshop előkészítő munkáiban és októberi lebonyolításában. 2005 októberében egy A.A.-s társammal együtt előadást tartottam az ICAA (International Council on Alcohol and Addictions) Budapesten tartott 48. konferenciáján. 2006. február 1-jétől december 31.-ig a Félúton Alapítvány huszonnyolc napos programjában dolgoztam addiktológiai tanácsadó munkakörben.

2007. január 1. óta a Ferencvárosi Gondozó Szolgálat keretében működő szenvedélybetegek nappali intézményének szakmai vezetője vagyok a IX. kerületben. 2007 novembere óta egy kollégámmal együtt kéthetente tartok józanságmegtartó csoportokat hajléktalan alkoholbetegeknek a Budapesti Módszertani Szociális Központ (BMSZKI) Váltó-Házban, a X. kerületben. 2008 tavaszán szociológushallgatókat tanítottam az ELTE deviancia szakirány keretében, és a tizenkét lépéses felépülési programokról és terápiákról tartottam kurzust a SOTE addiktológiai konzultáns szakán. Közel egy éve állandó szakértőként dolgozom a Kossuth rádió hétfő délelőtti, Élhető világ című műsorának szenvedélybetegségekkel foglalkozó adásaiban. Mostanában egyre többen keresnek meg telefonon vagy emailben, és kérnek segítséget alkoholproblémájuk, életvezetési gondjaik megoldásához. Vagyis kialakulóban van valamiféle egyéni konzultációs munka, „magánpraxis” az életemben, ami új kihívás számomra, és rengeteget tanulok belőle.

A fenti – kissé ijesztően hosszú – listából is kiderül, elég sokféle típusú, jellegű, fenntartású intézményben, szervezetnél, közösségben dolgoztam. Volt köztük alapítvány, civilszervezet, egyházi fenntartású misszió, minisztériumi háttérintézmény, önkormányzati klub. Vagyis elég sok tapasztalatot szereztem az ellátórendszerről, sokfelé jártam, sok mindent láttam ezen a területen. Ez viszonylag új és eléggé szűk szakma, itt szinte mindenki ismer mindenkit, ami megkönnyíti a kapcsolati háló működtetését. Dolgoztam fiatal alkoholistákkal és idős, hajléktalan alkoholbetegekkel, kezdő és profi drogosokkal, életvezetési gondokkal, társfüggéssel, kapcsolati problémákkal, túlevéssel, szerencsejátékkal küszködőkkel. Leginkább azonban alkoholbetegekkel szeretek dolgozni, úgy gondolom – érthető okok miatt –, ehhez értek a leginkább.

SEGÍTŐI MÓDSZEREK

„Az ember inkább akar saját feje szerint tönkremenni, mint más által kezdeményezett értelmet követni.” […] „A támolygás végtelen, de az ember erői nem azok. És nem a kijózanodáshoz közeledik, hanem az enyészethez.” […] „És csak kíséreljék meg a támolygást valakitől elvenni, tombolni fog, hogy életétől akarják megfosztani.” […] „Közvetlenül meg sem érinthetem, csak megkérhetem arra, hogy tegye magát önmaga számára megérinthetővé.”  Ez a néhány, különféle Hamvas Béla-írásokból vett lényeglátó mondat sebészi pontossággal foglalja össze mai tevékenységem lényegét. Vagyis csoportos és egyéni munkám során többnyire azzal foglalkozom, hogy első lépésben az alkoholbetegség lehetséges következményeit próbálom tudatosítani a kliensben, vagyis célom a betegségtudat kialakítása, az alkoholistára és a környezetére jellemző tagadás rendszerének lebontása. Ezt követheti a belátás, a problématudat elősegítése, majd – ha ezt követően a közös munka mellett döntünk –, a változási folyamat beindítása, a kezdeti tétova lépések kísérése, a bábáskodás önmaga keserves és fájdalmas újjászülésében. Mert ezt a munkát senki sem végezheti el helyette – én sem.

Az alkoholbeteg számára a legfontosabb, hogy elhiggye: az alkoholon túl is van élet. Lehetséges a változás, „szabad neki nem inni”, választhatja a józanság szabadságát. Ezért azonban meg kell dolgozni, és ebben a munkában a pohár letétele csak az első, - és sokszor nem is a legnehezebb - lépés. Viszont azt sem szoktam eltitkolni, hogy a józanodás a legritkább esetben szokott „izomból”, egyedül, magányos partizánként sikerülni. Ehhez szinte mindenkinek egy józan közösség – legyen az világi vagy vallásos – támogatására, segítségére van szüksége.

Az addiktológiai konzultáns képzés során azt tanították nekünk, hogy mindenképpen legyen egy kiválasztott és jól begyakorolt elméleti keretünk a segítői munkában. Számomra a ogers-i „maradéktalan elfogadás, empátia és kongruencia” kívánalma az iránymutató. Ezeket mindenképpen próbálom érvényesíteni a munkámban. Emellett a non-direktív módszer, a paradox technikák és a rendszerszemlélet híve vagyok, de gyakran kell használnom a játszmákról tanultakat is. Szerintem az a jó segítő, aki szükség esetén váltogatni tudja a technikákat, és egyetlen metodikába sem ragad bele. Akinek csak kalapácsa van, az hajlamos mindent szögnek nézni.

Az általam használt elméleti keret fontos sarkköve a tizenkét lépéses felépülési programok és közösségek, mindenekelőtt az Anonim Alkoholisták által is vallott, a hazai addiktológiában azonban mindeddig sajnálatos módon kevéssé elfogadott, úgynevezett „betegségelv”. Vagyis az a felfogás, mely szerint az alkoholizmus gyógyíthatatlan, progresszív, krónikus és halálos betegség. Nem lehet „kigyógyulni” belőle, ha valaki valóban alkoholista, nem lehetséges számára a „szociális ivás”, és élete végéig alkoholista marad. Tünetmentesen tarthatja betegségét, de ennek érdekében folyamatosan dolgoznia kell felépülésén. És soha nem feledkezhet meg arról, hogy ő „X. Y. alkoholista”.

A sikerrel felépülni vágyónak távolról sem csupán az a feladata, hogy elhagyja a szerhasználatot vagy kóros viselkedésformát. Ez a lépés önmagában nem több, mint amit Paul Watzlawick és munkatársai a változásról szóló könyvükben elsőfokú változásnak neveznek. Így az alkoholizmus esetében ez például a szárazság és józanság különbségeként fogalmazható meg: a száraz alkoholista kétségbeesett erőfeszítéseket tesz arra, hogy ne igyon, de ebben az állapotban semmi örömét nem leli. Nem szabad innia. Megváltoztatta a rendszer egyik elemét, de maga a rendszer változatlan maradt. Nagyjából ugyanúgy él, gondolkodik, viselkedik, mint annak előtte, de helyzete most azzal súlyosbodott, hogy egy önként vállalt (vagy az esetek túlnyomó többségében sokkal inkább a környezete által ráerőszakolt) tilalmat vett a nyakába. Ez a watzlawicki értelemben vett tipikus elsőfokú változás: egy elem megváltozott ugyan, de maga a rendszer változatlan maradt. Most is az alkoholról szól az élete, csak immár annak a hiányáról. A józanság ugyanis a watzlawicki értelemben vett másodfokú változást feltételez, vagyis nem elég kivonni a rendszerből az alkoholt (drogot, kóros viselkedést), mert ha minden más változatlan marad a függő személyiségben és életvitelében, akkor a szenvedélybeteg gondolkodásmód, beidegződések és megrögzöttségek előbb-utóbb vissza fogják vinni az érintettet az iváshoz. Azt is hallottam józanodó alkoholistáktól, hogy bárki képes egyszer kijózanodni, de nem mindenki tudja megtartani ezt a józanságot. Az elmúlt években saját tapasztalataim, illetve mások elbeszélései és példája nyomán világossá vált számomra, hogy a józanság megtartásának egyetlen útja a folyamatos változás, a pótlólagos személyiségfejlődés, személyiségformálás, az önismeret fejlesztése, mások segítése, a spirituális ébredés és utóbb – lehetőség szerint – valamiféle istenkapcsolat kialakítása. Ez utóbbi ugyan nem szükségszerű része a felépülési folyamatnak, de a környezetemben azt vettem észre, hogy a spirituális ébredést megélt szenvedélybetegek józansága többnyire teljesebb, örömtelibb, minőségileg magasabb szintű. A józanodás egyfajta „előremenekülés”, mert ha valaki hosszabb időre megáll e folyamatban, akkor ugrásszerűen megnő a visszaesés veszélye. Rövidebb kitérők, helyben járások, zsákutcák, téves irányok persze óhatatlanul vannak, de a lényeg a mindennapi szívós aprómunka. „Csak a mai nap” tenni valamit a felépülésért, a jelenben élni. Meditálni, napi leltárt készíteni. A józanodó szenvedélybeteg egy nagy kaland részese lehet, amely az önismeretről, önmagam és a világ felfedezéséről, a belső harmónia és béke megtalálásáról, önmagam realizálásáról szól. Az én szakmai felfogásomban a józanság tehát jóval több, mint a puszta szermentesség. Azt szokták mondani, hogy a józanság életcél, a józanodás pedig életforma, értékrend, gondolkodásmód.

Összefoglalva: talán a mottóban szereplő Lao-Ce-vers utolsó két sora áll a legközelebb hozzám, ezt szeretném a magam munkájában is érvényesíteni: alkotni, adni, visszavonulni.

A „MEGSEBZETT GYÓGYÍTÓ”

Felépülő szenvedélybeteg vagyok, több mint nyolc éve józanodom. Ez az alapja személyes identitásomnak. Minden más csak ezután következhet. Talán furcsán hangozhat, hogy csak ezt követően vagyok például apa, férfi, szakember, kolléga, társ és még sok minden más. De pontosan tudom, hogy ha nem maradok józan, a fentiek közül egyik sem lehetek huzamosabb ideig.

Az egyéni kliensmunka során többnyire, - de nem mindig - a viszonzott önfeltárás módszerét alkalmazom, vagyis a kellő időben feltárom saját érintettségemet. Ennek katartikus ereje lehet a közös munka során, főleg, ha jó az időzítés. Klienseim egy része az interneten talál meg, ők – ha rendesen elolvassák a weboldalamon lévő anyagokat – már ennek az információnak a birtokában érkeznek, vagyis tudhatnak arról, hogy én is érintett vagyok. A terápiás közösségekben tartott csoportjaim résztvevői eleve tudnak erről, ott tehát ez nem jelent külön feladatot. Sajátos és elgondolkodtató jelenség, hogy a rádióadások napján elég sok telefonhívást szoktam kapni. A hívók nagyjából nyolcvan százaléka aggódó hozzátartozó, családtag, házastárs, gyermek. Bár az adások végén az addiktológiai konzultáns titulus hangzik el, az érdeklődők egy része előttem ismeretlen okból elég sokszor „doktor úrnak” szólít, ami roppant kellemetlen, és ilyenkor azonnal jelezem, hogy nem vagyok orvos. Számomra mindez azt jelzi, hogy a közgondolkodás egyrészt nem ismeri az addiktológiai konzultáns szakmát, másrészt az emberek túlnyomó többsége csakis az egészségügyi modellben tudja elképzelni azt, hogy segítséget kap alkoholproblémája megoldásához. Fejlettebb egészségkultúrával rendelkező országokban, azt hiszem, az emberek hajlamosabbak előbb kipróbálni azokat a módszereket, amelyek sokkal elérhetőbbek és olcsóbbak, mint az orvos (önsegítő csoportok, életmódváltás, természetgyógyászat, egyéni és páros konzultáció, egyházi közösségek és lelki vezetők támogatása stb.). Nálunk viszont még mindig az orvos és a gyógyszerelés az első reflex.

A felépülési folyamat kitartó, szívós építkezést igényel. Lassúságot, ami kulcsfontosságú egy várni nem tudó, vágyvezérelt, az instant kielégülést hirdető kultúrában. Az „itt és most”-ban élést, a személyes jelenlétet a múló pillanatban. Az Egó leépítését, a kontrollálási vágy elengedését, a hamis tökéletesség maszkjának levételét. Folyamatos változást, jellemfejlődést, a „test szerinti élet helyett a lelki emberré válást”, ahogy Pál apostol mondja. Mindezt olyan függőktől, akik egész aktív drogos vagy alkoholista karrierjük során nagyjából ennek éppen az ellenkezőjét valósították meg életükben. Mindezt egy olyan, a felépülést látszólag támogató, de lényegét tekintve azzal homlokegyenest ellenkező „értékeket” hirdető, minden pillanatban a függőségek tömegét kínáló társadalomban. Mi ez, ha nem reménytelen vállalkozás?

Azt tapasztalom, hogy a saját élményű, maszkjait a felépülési folyamatban több-kevesebb sikerrel lehántó segítő egyfajta tükörré válik. Tükör a kliensnek, de a kollégáknak is. És ez az – amúgy korántsem hibátlan, folyamatos csiszolásra szoruló - tükör nem mindig mutat hízelgő képet. Megeshet, hogy kényszeres segítő kollégák, az önreflexiótól elszokott teamek, vagy patológiásan működő terápiás rendszerek láthatják meg benne valódi arcukat.  Ha nagyon csúnya képet mutat, olykor össze is szokták törni. Ez a könnyebb megoldás. Nekem is volt benne részem, és jó néhány saját élményű segítő kollégám számolt be hasonló tapasztalatokról. Úgy látom, az egészségügyi és a szociális ellátórendszer –a Minnesota-modell elvei szerint működő néhány intézmény és drog-rehabilitációs közösség kivételével – alig tud mit kezdeni a személyes érintettségüket vállaló addiktológiai konzultánsokkal. Gyakorlatilag nem tudják, mi fán terem és mire jó az ilyen szakember. Ők meg folyamatosan keresik a helyüket az egészségügy hierarchiájában, útvesztőiben. További nehézség, hogy jelenleg kizárólag ebből a munkából nehéz, sőt gyakorlatilag lehetetlen megélni, szinte mindenkinek több mellékállás, pluszmunka kell ahhoz, hogy a felszínen tudja tartani magát. Ez pedig szétszórtsághoz, kapkodáshoz, rohangáláshoz vezet, természetesen az én életemben is…

Óriási tévedés azt gondolni, hogy a felépülő helyzet önmagában alkalmassá tesz valakit a segítésre. Számos önjelölt, jó szándékú, de egészségtelen motivációval, komoly kontraindikációval rendelkező kollégával, kényszeres segítővel, társfüggővel találkoztam a segítés területén. Folyamatosan vizsgálom magamat ilyen szempontból is, és a visszajelzéseket mindig komolyan veszem. Egyéni szupervízión, konzultáción és különféle önsegítő csoportok keretében tartom karban a józanságomat.  Próbálok naprakész lenni önmagamból, és ébernek maradni saját magammal kapcsolatban. A kollégák, a kliensek és az egyetemi hallgatók is sok értékes visszajelzést adnak arról, milyennek látnak segítőként és tanárként.  Ezekért igen hálás vagyok, mert sokszor bevilágítanak személyiségem homályos zugaiba, rejtett tartományaiba, vakfoltjaiba. A legtöbbet azokból a megjegyzésekből lehet tanulni, amelyek meglepőek és fájdalmasak, mert nem esnek egybe az általam önmagamról alkotott képpel.  Vagyis a tükörbe nézés olykor fájdalmas műveletét én se kerülhetem el.  Sőt.

A segítés: szakma. Szabályokkal, technikákkal, eljárásokkal, protokollal. Szenvedélybetegek esetében a legtöbbször teammunkát igényel, ami nekem mint az alkoholizmusban érintett konzulensnek jórészt új dolog, és számos nehézség forrása. Számomra például a mai napig gondot okoz szigorú hierarchikus rendszerben, kötött munkaidőben dolgozni. Egyszerűen testidegen tőlem. Nehezemre esik tartósan elköteleződni egy intézmény mellett. Úgy érzem, én egy ügynek, a józanság ügyének vagyok elkötelezett. Vezetőként hatalmas teher számomra felelősséget vállalni, folyamatosan terhelhetőnek lenni, az óhatatlanul felmerülő munkahelyi konfliktusokat megoldani, vagy legalább kezelni. Asszertívnek és nem agresszívnek lenni, a helyzetekből történő „elegáns”, de megengedhetetlen kilépés helyett megoldani azokat, komplementer viszonyokat kialakítani a kollégákkal, diplomatikusan kommunikálni. Vannak olyan vélemények, hogy felépülő ne kerüljön vezetői pozícióba, mert nem tesz jót a józanságának, és veszélyes lehet az intézményre, szervezetre is. Manapság kezdem osztani ezt a nézetet…

A leghatékonyabbnak eddig azokat az intézményeket láttam, ahol multiprofesszionális team dolgozik, de nem szerencsés, ha abban csak egyetlen felépülő van. Voltam ilyen kutyaszorítóban, és azt tapasztaltam, hogy a stáb vagy team – főleg, ha maga patológiásan működik – „idegen testként” kezeli a saját élményű tagot, retorikájával, személetmódjával, prioritásaival nehezen barátkozik meg, gyorsan „összezár” vele szemben, és megpróbálja elhitetni vele, hogy „alkalmatlan”. Emellett a kollégák alkoholbetegekkel szembeni latens indulatai, kezeletlen feszültségei is nemegyszer rajta csapódhatnak le. Ennél csak az rosszabb, ha például a munkahelyi adminisztratív vezető netán maga is alkoholista. Mert ilyennel is találkoztam már…

Hét év alatt alkoholizmus ügyben elég sok megkeresést kaptam különféle lapoktól, rádióktól, televízióktól. Általában nyáron, politikai uborkaszezonban, témahiányos időkben. Ezek nagy részét egy darabig elfogadtam – végül is kissé narcisztikus vagyok, mint a legtöbb szenvedélybeteg –, ám ennél sokkal fontosabbnak éreztem, hogy a társadalmi szinten tabusított alkoholtémában megszólalási lehetőséget kapok. Idővel azonban ismét rájöttem, hogy a média veszélyes üzem (korábban hét évig egy televíziós csatornánál dolgoztam). Természeténél fogva a szenzációt, a különlegeset, a „csodabogarat” keresi és látja benned, felépülő alkoholistában, és ha egyszerűen a józanság üzenetét próbálod továbbadni, az már nem érdekli. Kevés kivételtől eltekintve elég rossz tapasztalatom van a hazai sajtómunkásokkal, többnyire bántóan felkészületlen, nyegle, erőltetetten jópofizó, megbízhatatlan, minimális szakmai alázattal rendelkező újságírókkal találkoztam.

ÖNISMERET

Feldmár András azt mondja, hogy „más emberekkel csak olyan emberek foglalkozhatnak, akik értik önmagukat”. Erre szerintem minden segítőnek, - így nekem is – törekedni kell. Azt szokták mondani, hogy a segítő csak abból adhat, amiben ő maga bővelkedik. Józanságot, lelki békét, derűt csak józan ember közvetíthet, képviselhet, sugározhat. Átlátszó létezés. Titoknélküliség. Hazugságmentesség. Illetékesség a saját életemben. Tisztelet másokkal szemben. Hála. Szeretet. Alázat. Hit. Elfogadás. Szerintem ezek a józanság főbb ismérvei.

Segítőként az egyik legfontosabb feladatomnak tartom saját józanságom és lelki békém megőrzését, fejlesztését. Mivel ez az én egyik leghatékonyabb munkaeszközöm. Próbálom életforma szinten élni a 12 lépéses programokat. 2001-től kezdve mind a mai napig havi nyolc-tíz önsegítő csoportra járok, és ennek mindenképpen bele kell férnie az életembe. Az elmúlt nyolc évben tíz napnál még soha nem telt el több két ilyen „meeting” között. Nekem is fontos, sőt létszükséglet, hogy beszélhessek magamról, letehessem a terheket, oldjam a feszültségeimet, józan közegben legyek egy órára vagy másfélre, és halljam mások tapasztalatait józanodásukról. A tizenkét lépéses programokban, elsősorban az Anonim Alkoholisták közösségében naprakész információkat kapok önmagamról, és kénytelen vagyok szembesülni jellemhibáimmal, fogyatékosságaimmal, „árnyékommal”. Ha dolgozom a felépülési programon, az jó eséllyel megóv attól, hogy szert váltsak, és mondjuk az evésben, a szexualitásban, az internetezésben vagy a túlzásba vitt munkában próbáljam megtalálni azt az örömforrást, mámort, feldobottságot, amelyet azelőtt az alkoholtól reméltem és vártam. Nem véletlenül említem éppen ezeket, mivel az évek során azt vettem észre, hogy én a fenti tevékenységeket vagyok hajlamos túlzásba vinni. De ismerek például olyan felépülőket, akik ma alkohol helyett pénzt, hatalmat „isznak”. Én nem szeretném ezt az utat járni.

Egy felépülő számára létfontosságú a folyamatos önreflexió és a környezet visszajelzése, amire próbálok nagyon odafigyelni. Nekem luxus kritizálhatatlannak lenni. A visszajelzések pedig olykor a legváratlanabb helyekről és időpontokban érkeznek. A minap például elkáromkodtam magam a munkahelyen, mire az egyik kolléganő felkapta a fejét, és megjegyezte, hogy „na, ilyet se hallottunk még tőled”. Napokig tűnődtem az eseten, mivel az elmúlt években megtanultam, hogy ha néha trágárul beszélek, olyankor mindig fáradt, túlterhelt vagy épp valami nehéz szituáció után megkönnyebbült vagyok. Már csak arra kellett rájönnöm, ezek közül melyik a jó „megfejtés”.

Jelenleg elég jó helyzetben vagyok, mert intézményi, és esetenként egyéni szupervízió is segíti a munkámat. Úgy tapasztaltam, hogy azok a teamek, ahol nincs szupervízió, vagy valami egészen más zajlik ezen a fedőnéven, sokkal kevésbé hatékonyan működnek, tele vannak ki nem mondott feszültségekkel, indulatokkal. Az elmúlt években több alkalommal kértem egyéni segítséget mentálhigiénés szakembertől olyan problémák, személyes gondok megoldásában, amelyeket nem szerettem volna önsegítő csoport elé vinni, mert nem oda valók. Szerencsés vagyok, mert érzésem szerint az évek során egyfajta mester-tanítvány viszony alakult ki a személyes segítőmmel, akit egyben szakmai példaképnek is tartok.

Sok szakirodalmat olvasok, folyamatosan képzem magam, így például a Kábítószerügyi Egyezető Fórumok által szervezett képzésekre, szakmai konferenciákra járok. Az előző félévben egyetemi hallgatóimtól is sok értékes visszajelzést kaptam az órák tartalmáról és a személyes stílusomról. Pál Feri atya keddi hittanórái a Pázmányon pedig felértek egy akkreditált segítői képzéssel. Az utóbbi években azt hiszem tőle tanultam a legtöbbet erről a szakmáról.

AMBÍCIÓK

Szerintem életveszélyes, ha egy segítőnek ambíciói vannak, mert szinte törvényszerűen kényszeres segítő, leginkább „megmentő” lesz belőle, aki saját jólléte és közérzetének javítása érdekében kényszeresen és kéretlenül próbál másokon „segíteni”. Nekem érzésem szerint nincsenek ilyen törekvéseim, a szerepemet úgy szoktam megfogalmazni, hogy „bába” vagyok abban a kritikus folyamatban, amelynek során valaki újjászüli önmagát. Máskor meg kísérő, néha viszont alig több mint tükör, vagy útjelző tábla egy nagyon nehéz, rögös, akadályokkal és zsákutcákkal teli úton. Minden kliensnek másra van szüksége, viszont nem vagyok önkiszolgáló áruház, nem lehet terápiás módszert rendelni vagy engem valamilyen szerepre delegálni, bár a kliensek egy része ezzel is megpróbálkozik. Általában a pótapaszerepbe próbálnak beletolni, de arra is volt példa, hogy a női kliens szabályosan kikezdett velem.

Távol áll tőlem az ilyesmi, de voltak már indulataim kliensekkel szemben. Azt hiszem, ez természetes, ezzel mindenki így van. Ebben a szakmában alapelv az egyenrangúság, a kölcsönös tisztelet, a másik személyiségének és döntéseinek tiszteletben tartása. A segítői helyzet tagadhatatlanul hatalmi pozíció is, és nagy baj, ha valaki ezt nem látja meg a munkájában. Ha ezzel tisztában vagyok, az komoly előny, ha a kliens visszajelzéséből kell rájönnöm, az szakmai hiba.

SEGÍTŐI KÉPESSÉGEK

Tapasztalataim szerint a jó segítőnek a hitelességen túl számos képességre, adottságra, megfelelő személyes tulajdonságra van szüksége. Ezek egy része természettől fogva vagy van, vagy nincs, egy másik része viszont fejleszthető. Fájó szívvel vettem tudomásul mindazt, amivel nem rendelkezem, az utóbbiak elsajátításán viszont folyamatosan dolgozom.

Nem erősségem például a konfrontálódás, ami pedig a szenvedélybetegek esetében egy bizonyos ponton kulcsfontosságú lehet. Viszont nem vagyok az a „bratyizós”, „buksisimogató” segítő sem, sőt, többször kaptam olyan visszajelzést, hogy inkább hűvös, távolságtartó, „tanár uras” a stílusom. Feldmár erről például azt mondja, hogy jobb segítő lesz abból, aki hajlamos túl közel kerülni a klienshez, mint aki túl nagy távolságot tart…  Ez a mondat például ma is fáj egy kicsit, mert igaznak tartom. Nem szoktam leordítani senki haját, holott volt már rá késztetésem. Nagy gond számomra, hogy igen gyenge a név- és arcmemóriám, ami elég tragikomikus helyzetek forrása lehet egy segítő esetében. A kliens feleségének, gyermekének, édesanyjának nevét csak egyszer lehet eltéveszteni, és máris oda a nehezen felépített kapcsolat egyik legfontosabb eleme, a bizalom. „Hát hogy figyel rám ez az ember, ha még erre sem emlékszik?”

Különösen fontos szétválasztani a munkát és a magánéletet. Ha nem figyelek oda, magánemberként olykor hajlamos vagyok „segítő üzemmódba” kapcsolni, de ezt kivétel nélkül mindig megsínyli például egy párkapcsolat.

Küszködöm azzal, amivel talán csak a legrutinosabb, legjobb segítőknek nincs gondjuk: tanulok nemet mondani, őrizni saját határaimat. Mert ha nem vigyázok, pillanatok alatt olyan terheket pakolnak rám a kliensek, a kollégák, a barátok, amelyek alatt még egy öszvér is összerogyna.

PÉLDAKÉPEK

Segítői munkám során legalább fél tucat olyan embert ismertem meg, akikre emberileg és szakmailag is példaként gondolhatok. Vannak köztük magyarok és kortársak, akikkel személyesen is módom nyílt találkozni, beszélgetni, konzultálni, de szép számmal akadnak soraikban általam csak könyvekből ismert, a régmúltban élt külföldi „kollégák” is. A segítés, vagyis az emberi szenvedés enyhítése, illetve a normális emberi lét helyreállításának „programján” nagyon sok, egészen eltérő indíttatású és hátterű, különböző korokban élt gondolkodó munkálkodott. Timothy Leary így ír erről: „Amikor a múlt bölcsei megszólaltak, mindig ugyanazt a könyvet írták meg. Mindig ugyanazt az üzenetet adták át, különböző dialektusokban elbeszélve saját koruk metaforáival, saját törzsük nyelvén – az üzenet azonban mindig ugyanaz. »Kapcsold ki az elméd! Néhány pillanatra lépj ki az Egódból! Egy időre függeszd fel gépies tevékenységedet! Állítsd meg a játszmát, amelyben vagy! Nézz önmagadba!«”   E múltbéli és ma is élő segítők, gondolkodók és bölcsek közül számomra sokan váltak fontossá és meghatározóvá. Egyaránt vannak köztük ókori  keleti bölcsek és modern kori nyugati gondolkodók, keresztények, muzulmánok, zsidók, liberálisok és konzervatívok, világiak és egyházi emberek. „Vedd ki, ami számodra fontos, és hagyd a többit” – mondják az Anonim Alkoholisták, és így tettem én is ezekkel az (élet)művekkel. Nem azt kerestem, hogy miben nem értünk egyet, hogy mi választ el tőlük, hanem azt, mivel segíthetik életemet és felépülésemet. Nagyon kedvelem, ezért külön megemlítem a paradox technikákat alkalmazó Palo Alto-i iskolát, ezen belül is Watzlawick segítői módszerét. Mindig élvezettel tanítom, lenyűgöz a bátorsága, a kreativitása, amire én magam – úgy érzem – sajnos ritkán vagyok képes. Végül, de korántsem utolsósorban az utóbbi években, az evangéliumokat olvasgatva figyeltem fel arra, hogy Jézus nyilvános működésének egyik fontos területe a segítés, melynek során – csodálatos módon – a ma ismert „szakmai” előírások és szabályok mindegyikét betartja, ezzel (is) igen magas mércét állítva fel minden kései „tanítványnak”. Itt nem a csodatételekre gondolok, hanem a segítői magatartásra, az alázatra, a hitre, a másik emberrel szembeni tiszteletre, elfogadásra, szeretetre. Emellett – korántsem mellékesen – sűrűn alkalmazta az általam nagyon kedvelt paradoxonokat is…

SIKER

Soha nem szabad elfelejtenem, hogy a kliensek talpra állása, kijózanodása soha nem az én személyes sikerem, hanem mindig magának a kliensnek, egy terápiás folyamatnak, egy közösségnek, egy hatékony felépülési programnak és – nem utolsósorban – a Felsőbb Erőnek, Istennek a „sikere”. Nem volt ez másként az én felépülésemben sem. A józanságomat én mindenekelőtt azoknak a „nevezetes névteleneknek”, felépülő vagy éppen a függőséggel küszködő sorstársaknak köszönhetem, akik ott ültek azon a több ezer gyűlésen, terápiás csoporton, amelyen felépülésem során részt vettem, és megosztották velem tapasztalatukat, erejüket és reményüket, hogy lehetséges a felépülés, s van élet alkohol nélkül is. Sőt, kialakították bennem azt a meggyőződést, hogy emberhez méltó élet számomra csakis alkohol nélkül lehetséges. Az én életemben eddig a felépülés az első olyan dolog, amit sikerül becsülettel és alaposan csinálnom. Vagyis ez egy sikertörténet. Ha viszont azokat a mércéket vesszük, amelyeket a mai világban a sikeresség kritériumainak neveznek, akkor azt gondolom, hogy ezeknek én nem szeretnék megfelelni. Viszont kedvenc szerzőm, Hamvas Béla azt írta – és számomra ez az iránymutató –, hogy a siker és a dicsőség nagyon különböző irányokban fekszik. Ő azt mondta, hogy „Siker az, ha az embernek van valamije. Dicsőség az, ha az ember valaki.” Én inkább a hamvasi értelemben vett valaki szeretnék lenni, mint dolgokat, tárgyakat – netán embereket – birtokolni.

Nagyon fontos változásnak és eredménynek érzem az életemben, hogy többnyire belső béke és derű van bennem, többé-kevésbé a helyemen érzem magam, harmóniában élek önmagammal és a világgal, sok barátom van, sok elismerő és bátorító visszajelzést kapok és élhető életet élek, spirituális életet, ami talán kicsit furcsán hangzik ebben a nagyon materiális világban. Viszont úgy érzem, harmonikus, kiegyensúlyozott, lelkiekben és emberi kapcsolatokban gazdag életem van.

A mai, posztmodern civilizáció számtalan függőségtől szenved, és ezek között előkelő helyen szerepel a hatalom, a kontroll, a birtoklás- és pénzfüggés. A mai világ a birtoklást, főként az anyagi javak és a hatalom birtoklását tekinti sikernek, ami teljesen torz és csökevényes szemlélete az élet teljességének. És sajnos ezt az ideológiát szinte teljes sikerrel örökítik át immár újabb és újabb nemzedékekre. Pedig már Lao-Ce is megfogalmazta: „Kincs, gőg, rang egyszerre: / mekkora szerencsétlenség!”

Erich Fromm egyenesen így tette fel a kérdést: „Birtokolni vagy létezni?” A teljes élethez a materiális kellékek szükséges, de többnyire mellékes dolgok. A fogyasztói társadalmakban az emberek többsége ma azt gondolja – mert erre programozzák őket –, hogy ha sok mindent birtokolnak, akkor az életük is gazdagabb, és ők ezáltal boldogabbak lesznek. Én azt látom a klienseimen, hogy alig vannak szeretetkapcsolataik, barátságaik, nincs hol és kivel megosztaniuk félelmeiket, szorongásaikat, vagy éppen örömeiket, sikereiket. Sokan már az első beszélgetés során láthatóan megkönnyebbülnek, olykor pár perc után elsírják magukat. Ilyenkor derül ki, hogy évek, néha évtizedek óta nem volt módjuk sehol, senkinek kimondani azt, ami belülről feszíti őket. Már a puszta ventilálásnak is komoly terápiás értéke lehet. Az én dolgom ilyenkor az, hogy – ismét Pál apostol szavaival élve – „ne a bölcsesség elragadó szavaival, hanem a lélek és az erő bizonyságával” segítsem őket megélni és elengedni a fájdalmat.

Befelé próbálok figyelni és építkezni, a külsődleges kényelmi kellékeket ma már nem tartom olyan fontos dolgoknak az életben. Nagyon jól el lehet lenni bármiféle hírnév, ragyogás, villogás, látszatsiker nélkül. Szerintem az igazi élet befelé, hitben és bizalommal élt, a másokat és az emberi közösséget segítő, értékeket teremtő élet. A számomra igazán fontos, példaadó emberek mind ilyen életet élnek. Ők a „nevezetes névtelenek”, azok az „igaz emberek”, akik a világ terheit hordják a vállukon. Akik ebben a fogyasztásba beleőrült, saját hulladékába lassan belefulladó nyugati civilizációban az emberhez méltó életet képviselik, és másokat is egy élhetőbb élethez segítenek. Ők nem „sztárok”, nem „celebek”, nem keresnek milliókat, nem őket mutogatja naponta a televízió, nem ők szerepelnek a színes magazinok címoldalain, de valódi értékek hordozói, és nélkülük nehezen lenne elviselhető ez a vesztébe rohanó világ. Számomra ma már kizárólag ők jelentik a reményt.

SPIRITUALITÁS

A felépülés értelmezésem szerint valamilyen szinten biztosan felébredés is. Ha kezdetben közvetlenül nem is, a későbbikben szinte egészen biztosan azt a célt is szolgálja, hogy a felépülő nem a média által programozott „konzumidiótaként”, élőhalott zombiként, alvajáróként, a ma emberére olyannyira jellemző szétszórt nyugtalanságban támolyogva, folyamatos ingerkeresésben éljen. Lehetőséget kap, hogy a létrontás, a lefokozott élet, az elhazudott, korrupt létezés és mentális színvonalsüllyedés, a pszeudoegzisztencia – ezek Hamvas Béla szavai – világából átlépjen az éberség létállapotába, helyreállítsa személyes alapállását, és szert tegyen arra a hangoltságra, tengelyre, középpontra és mértékre, amely nélkül nincs élhető élet. Kívülről irányított, függőségben létező robotból autonóm emberré válhat. Felmentést kaphat a korábbi menekülés alól. Engedélyt kaphat, hogy felnőhessen. Elindulhat a belső utazáson önmaga felé, melynek során az élet legizgalmasabb kalandját élheti át: találkozhat önmagával.

Saját „józanságmunkám” során igyekszem állandó érintkezésbe kerülni az időn túlival és saját középpontommal. Aktív szenvedélybetegként parttalan, formátlan, keretek nélküli életet éltem, amelyet csak a személyes krízisek, traumák tagoltak. Az elmúlt évek során a profán, lineáris időből lassan sikerrel visszaléptem a ciklikus, szakrális idő birodalmába. Megismertem az ünnepek, a rítusok, a kitüntetett pillanatok fontosságát az ember életében. Az efféle realizálás, a normális életprogram megvalósításának lehetősége mindenki számára minden pillanatban adott, de mindenki csak „egyszer, soha többet, egyetlenegyszer” tehet rá kísérletet – mondja Rilke. Az én életemben most ez a kísérlet zajlik.

Az Anonim Alkoholisták spirituális programja a hamis hatalom feladásának s az igazi uralom megszerzésének a programja. Sokan félreértik, még az addiktológiai sőt még a tankönyvekben is rosszul szerepel, pedig ez nem vallási, hanem spirituális program. A spiritualitás nem magányos utazás, hanem az egyén közösségi alapú jelentés- és kapcsolatkeresése. A vallás vertikális transzcendációjától eltérően a spiritualitás elsősorban horizontális transzcendáció. A hitre jutás nem volt könnyű lépés egy olyan individualizmusban hívő, liberális ateistának, mint amilyen korábban én voltam. Ugyanakkor egyetértek Alan Wattsszal, aki szerint „a bármely vallás melletti visszavonhatatlan elköteleződés nemcsak intellektuális öngyilkosság, de egyértelmű hitetlenség is, mert az elmét bezárja minden új világlátás elől. A hit elsősorban nyitottság – az ismeretlenbe vetett bizalom cselekedete.”  A felépülés spirituális dimenziójával kapcsolatban pedig messzemenően igazat adok Stanislav Grofnak, aki így fogalmaz: „Sok ember tehát azt hiszi, ha vasárnaponként és ünnepnapokon eljár a templomba, imádkozik és meghallgatja a misét, ez elég ahhoz, hogy igazi hívővé váljék. Mivel tévesen azt hiszi, hogy már célba ért, nem vállalkozik a spirituális felfedezés egyéni expedíciójára.”  Hasonlóképpen vélekedett Jung is, szerinte a vallás egyik fő funkciója abban rejlik, hogy megóvja az embereket isten közvetlen megtapasztalásától.

A mélyre hatoló önfeltáráskor keletkező spirituális élmények rendszerint nem viszik közelebb az egyént valamely elfogadott egyházhoz, és nem késztetik arra, hogy gyakrabban vegyen részt a meghatározott szertartási rend szerint zajló istentiszteleteken, legyen szó akár a kereszténységről, a zsidó vallásról, az iszlámról vagy valamely más hitvallásról. Ugyanakkor gyakran megkönnyítik a bevett egyházak gondjainak és korlátainak elviselését, és megértetik, hogy ezek az egyházak hol és miért tévelyedtek el, és kerültek távol az igazi spiritualitástól. A közvetlen spirituális élmények azonban tökéletesen összeegyeztethetők a világ nagy vallásainak misztikus válfajaival, mondjuk a keresztény miszticizmus különböző változataival, a szúfizmussal, a kabbalával vagy a haszid mozgalommal.”   Én is ebbe az irányba tájékozódtam, és azokhoz a spirituális szerzőkhöz fordultam, akik a felekezeti sovinizmust sikeresen félretéve az Egészben, az Egyben gondolkodnak.

HIT

Ma már tudom, hogy a hit ajándék, a másképpen látás képessége. Én hosszúra nyúlt, kétségbeesett, fájdalmas keresés és várakozás után kaptam meg ezt az ajándékot. Életem derekán jutottam arra a meggyőződésre, hogy a világban egy nálam hatalmasabb erő az úr. A hithez szerintem csak a régi görögök által „hübrisznek”, kevélységnek nevezett gondolkodás- és viselkedésmód feladása után lehet eljutni. De számomra az is igaznak tűnik, hogy csak a legmélyebb poklokra lemerülve válik lehetségessé az újrakezdés. A felébredéshez, a megvilágosodáshoz csak az alázat erényének elsajátításán át vezethet út. Az én „keresztemet”, alkoholizmusomat nem lehet letenni, a kegyelem, a megváltás az én esetemben azt jelenti, hogy meg kell tanulnom, miként viseljem e keresztet. E tanulási folyamat alatt ébredtem rá, hogy teljes, igaz, valódi élet csak hittel élhető. Úgy érzem, megtaláltam életem tengelyét, megkaptam a feladatomat, ráébredtem személyes küldetésemre. Már nemcsak életem van, de sorsom is, amely – reményeim szerint – immár összhangban van az isteni akarattal. Ma már csak a hit és a személyes hitel által is igazolt tudást tekintem érvényesnek. Napi imával, meditációval, elmélkedéssel ügyelek arra, hogy ezen az úton maradjak. Fokozatosan megláttam a különbséget igaz és hamis, fontos és lényegtelen, Jó és Rossz között. Életem és sorsom értelmet nyert, a tévelygés időszaka lezárulni látszik. A hívő ember az ajándék mögött látja az adományozót is. Sorsát nem maga akarja irányítani, hanem az isteni gondviselésre hagyatkozik. Alázattal elfogad, türelemmel visel, a rosszban is képes meglátni a jót, a megpróbáltatás okát és célját, a benne rejlő isteni útmutatást. Nem állítom, hogy ez nekem mindig sikerül, de ma már tudom, hogy csak így lehet, és folyamatosan próbálkozom vele. Mostani hivatásom gyakorlása során számos jelzést kaptam arról, hogy ezúttal a helyes úton járok, és jó pár olyan esemény történt velem, amelyeket nem tudok másnak betudni, mint Isten akaratának. Amikor egy Felsőbb Erő vezérli gondolataimat és cselekedeteimet, akkor segítő kezének munkáját ott érzem mindennapjaimban.

A spirituális életet szilárd értékrend, felelős kapcsolatrendszer, elköteleződés jellemzi. Rendszeres transzcendentáló gyakorlatok, meditáció, elmélyülés, befelé fordulás, elvonulás szükségesek hozzá. A spiritualitás átlépés egy megbékélt állapotba, az önelfogadás, önbecsülés, a reális remények világába. Az így élő ember életének van integráló középpontja, és többnyire él benne egy spirituális értékeknek elköteleződött közösség iránti igény is, vagy tagja ilyen közösségnek. Számomra a legfontosabb spirituális kérdések itt és most, a mai eszemmel a következők: Mit jelent emberi lénynek lenni? Ki vagyok én (önmagam számára és számodra)? Miért vagyok itt, mi célból? Mi a jelentése az életemnek, a sorsomnak? Honnan jöttem, és hová tartok? Milyen kapcsolatban állok önmagammal, a közösséggel, Istennel, az emberiséggel, a kozmosszal?

ÖRÖM, BOLDOGSÁG

Egy szenvedélybeteg számára ez elég nehéz terület. Próbálok olyan örömforrásokat találni az életemben, amelyek nem károsak és nem okoznak függést. Abbahagytam az ivást, és pár évvel később a dohányzást is, s megpróbált a helyére türemkedni egy csomó dolog. Említettem már a kávét, az evést, az internetet, a szexualitást, a munkát. Nagyon észnél kell lennem, hogy milyen örömforrásokat választok. Tudom, hogy hajlamos vagyok a szerváltásra. Hallottam már olyan – sajnos valószerűnek tűnő – hipotézist addiktológus orvostól, hogy a szenvedélybetegben az öndestruktív késztetés és mintázat élete végéig megmarad, és csak komoly éberséggel és állandó személyiségfejlesztő munkával tartható kordában. Legitim örömforrásom például a kirándulás ami szintén módosult tudatállapotot eredményezhet – egy jó fáradtság alakjában. Volt már ilyen velem, hatalmas élmény, főleg azért, mert a fiammal együtt éltem át. Szeretek úszni, színházba és komolyzenei koncertekre járni. Tavaly például elég sokat voltam az Operában, többnyire egyedül, és feledhetetlen élmény volt például a Don Giovanni. Ott és akkor valami könnyezős teljességet éreztem, hirtelen az élet egésze, minden gyönyörűsége és az elmúlás rettenete egyszerre, egy pillanat alatt átsuhant rajtam. Borzongató tapasztalat volt. Szeretek jókat enni, bár egy kicsit túlzásba viszem. Szeretek szerelmeskedni, bár néha azt is egy kicsit túlzásba viszem.

Mostanában spirituális élmény ér, például gyakran megesik, hogy valami koincidencia, jel, üzenet értelme feltárul előttem. Templomban, otthon, esetleg lelkigyakorlaton, egyszemélyes imádság, meditálás során. Újabban „rákaptam” a lelkigyakorlatokra, többször voltam Máriabesnyőn, Esztergomban, Dobogókőn, a Manrézában, Püspökszentlászlón, és különösen szeretem Pannonhalma auráját.

Szeretnék olvasni, de erre mostanában sajnos nem nagyon van időm. Maga a segítés is örömforrás, épp a „siker” miatt. Nincs ahhoz fogható érzés, mint amikor látom, hogy valaki elindul a józanodás útján, immár máshogy csillog a szeme, kitisztul az arca, megváltozik a beszédmódja, visszakapja az életét. Vannak önfeledten boldog pillanataim, néha maradéktalanul teljesnek érzem az életem. Jó pillanataimban sok hála van bennem mindenért, amit kapok, és ez szerintem nincs messze az úgynevezett „boldogságtól”. Néhány autóval utaztam Komlóra. Mentem a 6-os úton, gyönyörű ősz volt, hullottak a bíborszínű levelek, és szerelmes voltam. Ahogy Hosszúhetény után befordultam a Mecsek felé, és megláttam a Hármashegy oldalát az ezer színben játszó fákkal, akkor – életemben először – olyan teljességélményem volt, amelyet úgy fogalmaztam meg, hogy ha itt ebben a pillanatban meghalnék, és ennyi lett volna, akkor az sem lenne olyan nagy baj. Ilyet korábban soha nem éreztem életemben. Rögtön hozzátettem, hogy azért szeretném látni a fiam felnövését, de ott valahogy mégis meg tudtam volna halni attól az érzéstől, olyan elementáris erővel hatott rám. Az ősz, meg a belső béke, meg a szerelem. Hogy azt a munkát végzem, amit szeretek, és hogy ezért úgy ahogy még meg is fizetnek. Hogy részesültem abban a kegyelemben, hogy józanodom, hogy béke van bennem s itt autózhatok. A boldogság múló, nagyon furcsa, de mindent megérő pillanata volt ez, amelyet azt hiszem sokan keresnek az életben. Nekem részem volt benne – azóta többször is. Mert az élet arról is szól, hogy mindannyian ezeket a pillanatokat keressük…

2008 őszén

Eredeti dokumentum letölthető innen: