Az alkoholista gondolkodás és életvitel Hajnóczy Péter A halál kilovagolt Perzsiából című művében
Addiktológia Hungarica 2006/1-2. sz.
Írásomban az alkoholista gondolkodásmód és viselkedés jellemzőit szeretném bemutatni Hajnóczy Péter egyik kisregényében. Hajnóczy a hetvenes évek magyar irodalmában fellépő új nemzedék, a „Péterek” (Esterházy, Nádas, Lengyel, Hajnóczy) meghatározó tagja, ugyanakkor örökösen kívülálló „ködlovagja” volt.
Ezt a találó meghatározást Mészöly Miklós mondta 1982 késő nyarán, az író temetésén. Hajnóczy egész életében az alkohol bűvkörében élt, kései műveiben
– így az itt elemzett kisregényben is – központi téma az alkoholfogyasztás, az alkoholhoz való viszony. A halálát is a mértéktelen alkoholfogyasztás, a krónikus alkoholizmus okozta. Két ok miatt választottam az ő egyik művét dolgozatom tárgyául: egyrészt – megítélésem szerint – Hajnóczy nagy láttató erővel, belülről és hitelesen ábrázolja a szenvedélybetegek gondolkodását és viselkedését, másrészt ez a gondolkodás – és az ő írói életműve – saját élettörténetemben is fontos szerepet játszott.
A kisregény narratívája egy magányos férfi lerészegedésének története, ezt a folyamatot az író emlékképei, illetve a valóság és a képzelet közötti bizonytalan tartományban megjelenő víziói kísérik. Hajnóczy rögtön a mű elején exponálja a normális és abnormális alkoholfogyasztással, az „inni vagy nem inni” kérdésével, az első pohárral, és az ezt követő módosult tudatállapottal és kontrollvesztéssel kapcsolatos gondjait. Ez a felütés kijelöli az elbeszélő helyét a szenvedélybetegség világában, egyben világosan jelzi, milyen problémát tematizál elsősorban a mű: „Hét üveg Steffl sört és két liter könnyű fehérbort hoztam haza, s mintegy szórakozottan kinyitottam két üveg sört, telitöltöttem két poharat, az egyiket a feleségem elé tettem az asztalra. Á. megitta a sört, s mint mindig, jóízűen itta meg, olyan ember módjára, aki valamilyen természeténél fogva a szervezetében rejlő jelzőrendszer jóvoltából kizárólag annyit iszik, amennyi csakugyan jólesik neki, tehát nem kell megállnia, hogy akár egyetlen pohárral többet igyon az elégnél. Őszintén irigyeltem Á.-t, mint minden embertársamat, akiknek nem okoz gondot, hogy isznak-e vagy sem. Ami engem illet: az első pohártól rúgok be, és válok más emberré.” (Kiemelés tőlem, N. ZS.)
Ezt követően az alkohollal kapcsolatos „kedélyeskedő”, elnéző társadalmi megítélést állítja szembe az alkoholista kényszeres ivásával: „Valóban érdekes, töltöttem az üres poharakba, hogy az iszákosság felőli vélekedéseket többnyire áthatja valami sajátos színezet, ami elnéző humorral telített leginkább, mintha a lerészegedés holmi csínytevés vagy kedélyes férfiszórakozás lenne, nem pedig kín, gyötrelem és rettegés.” (Kiemelés tőlem, N. ZS.).
Ezt követően, jellemző módon, először kiemeli magát az „alkoholisták” tömegéből, hogy egy mondattal később – saját visszaemlékezése kapcsán – mégis sorsközösséget vállaljon velük, és burkoltan beismerje, hogy maga is alkoholista: „S ami talán a legfurcsább: ezt a kedélyeskedő hangvételt maguk az alkoholisták szítják és ápolják, akikből valami különös kielégülést vált ki a szenvedéseikre való aprólékos visszaemlékezés miután szerencsésen elmúltak.” (Érdekes, hogy Eric Berne Emberi játszmák című könyvében – számos más, erősen vitatható megállapítás mellett – nem kevesebbet állít, mint hogy a lerészegedés valódi célja a másnaposság és az azzal járó kínokra való visszaemlékezés.) „Emlékszel, szólítottam meg gondolatban Á.-t, emlékszel, amikor egyvégtében tizenkét órát zuhantam, s mintha két részre szakadtam volna, ki akartam ugrani a harmadik emeletről az ablakon, hogy ne zuhanjak többé, és föl-le járkáltam a szobában, gondosan elkerülve az ablakot? Éjjel tizenkét óra előtt néhány perccel ébredtem fel, vasárnap volt még, aznap alaposan berúgtam, de nem bírtam aludni többet két óránál. Akkoriban már hetekig bajoskodtál, virrasztottál velem, hosszadalmas könyörgések után – miközben homlokomról, az arcomról folyt az alkoholveríték – mindig hoztál még egy utolsó üveg bort, de akkor éjszaka elfáradtál már. Mikor lefeküdtem, azt mondtad, keltselek fel, ha rosszul érzem magam. Csakugyan felébresztettelek, és kértelek, hogy segíts rajtam valahogy, mert elmondhatatlanul rosszul vagyok. Hoztál egy pohár bort. Pontosabban: egy háromnegyed pohárral, azt hitted ennyi alkohol segíthet valamit. Megittam a bort, és éreztem, ahogy rohamos gyorsasággal ürül ki sejtjeimből az életet fenntartó szesz, és percről percre rosszabbul lettem. Mondom: tizenkettő előtt pár perccel ébredtem, megittam a bort, és te elaludtál a kimerültségtől. Az órát néztem. Elképzelhetetlennek tűnt, hogy megérem, amíg a nagymutató eléri a tizenkettest. Zuhantam. A karom és a nyelvem mintha meg akart volna bénulni. És csakugyan nem lett volna csodálatos, ha megbénulok vagy delirálok, az utóbbira adott bizonyos esélyt az orvos, amikor tizenkét óra elteltével injekciót kaptam. Kimentem a fürdőszobába, végignéztem, végigtapogattam az üvegpolcon sorakozó színes kis üvegeket, de te gondosan eldugtad előlem a kölnis és borotvaszeszes üveget, mivel szükségben kölnit és borotvaszeszt is ittam két nappal ezelőtt. Aztán futva, verejtékezve kisiettem a fürdőszobából, átügettem a szobán, rápillantottam az órára, s futottam vissza a fürdőszobába, és nézegettem, tapogattam a polcon a kölni és a borotvaszesz után, ötvenedszer, ezredszer is. Mintha valami azt makogta volna bennem, hogy amíg járni, mozogni tudok, addig nem történhet meg a legrosszabb. (…) Aztán valamikor, évek múlva, kihajnalodott, és valamivel jobban lettem, illetve valamivel kevésbé voltam rosszul, mint az éjszaka. Az orvos aznap fél tizenkettőtől rendelt, addig várnom kellett az injekcióra. Amikor fölébredtél, emlékezz, könyörögtem neked, hogy adj egy kis bort – már kiegyeztem volna fél liter borban is – megpróbáltam megmagyarázni, hogy a szenvedés, amelyet az alkoholéhség okoz, jóval több erőmet emészti fel, mint amennyi kárt egy-két pohár bor okozna, de te szilárdan kitartottál elveid mellett, természetesen az én egészségem érdekében…” 7–10.
A fenti bekezdések számos olyan jellemző mozzanatot tartalmaznak, amelyek meghatározóak az alkoholista élet- és gondolkodásmódjában: az ellenállhatatlan sóvárgást, a kórosan fokozott vágyat (craving) a szer iránt, a „szagos gondolkodást”, amelyben a függő személy gondolatai folyamatosan a szer körül gravitálnak, a fizikai és kémiai függés tüneteit, a környezet folyamatos manipulációját és megbetegítését (társfüggés) stb. Köztudott, hogy függő személyek esetében a gyógyszeres beavatkozás (Esperal, Anthetyl) nem segít, mert csak „halálfélelmes szárazságot” okoz, a drogos gondolkodáson és életvitelen nem változtat. „A droghasználat nem egyszerűen állapot (…), ellenkezőleg, életforma, életmód, ami komplex módon determinálja alanyának minden életpercét és életterét.”2 Olyan önsorsrontó viselkedésmód, amely a negatív következmények ellenére is folytatódik. Ezt jól illusztrálják a következő oldalak: „Á. ma reggel elfelejtette bevetetni vele az Anticolt. És tegnap is.” (Kiemelés az eredetiben. N. Zs.)
„Óvatosan latolgatta magában a gondolatot: Csak egyetlen üveg bort. (…) Öszszefutott a szájában a nyál. (…) Ugyanakkor egész teste libabőrös lett a rémülettől, hogy megint inni kezd, elriasztandó a kísértést, megpróbált visszaemlékezni a
szédülésre és a tizenkét órás zuhanásra.”
Itt jelenik meg először a pszichológiában jól ismert elhárító mechanizmusok (tagadás, kicsinyítés, mások vádolása, racionalizálás, heves védekezés vagy támadás, projekció, viccelődés, általánosítás stb.) egyike, a racionalizálás/intellektualizálás: „Ha ma inna egy keveset, alkudozott, holnap semmiképpen nem tölt rá, és beveszi az Anticolt. (…) Nem csak egyszerűen inni fog, hanem dolgozni a pohara mellett, (…) némi «szalonspiccel» értékkel bíró jegyzeteket készíthet…” (Kiemelés tőlem, N. Zs.)
Az önáltatás, a felelősség irracionális áthárításának jellemző példája, hogy tulajdonképpen nem is õ az, aki dönt, hanem a „sejtek”, azoknak kellene megváltoztatniuk elhatározásukat: „Fürdőköpenyben volt, aztán lassan öltözni kezdett, mint aki abban reménykedik, sejtjei talán megváltoztatják elhatározásukat, és nem kívánják vagy kevésbé kívánják a bort. A sejtek azonban szüntelen és egyre erőteljesebben követelték jogaikat. A férfi szinte futva tette meg az utat a borozóig, görcsösen szorongatta piros hálószatyrát, még mindig reménykedve, hogy visszafordul, vagy csak cigarettát vesz, de végül belépett a helyiségbe, és megdobbanó szívvel méregetni kezdte a három, borral teli porcelántégelyt a mérőpulton.” 14–15.
A szer megszerzése után az első pohártól módosult tudatállapotba kerülő használóban gyorsan kialakul a kontrollvesztés: „Már háromnegyedéig kiitta a bort az üvegből. Á.-t várta minden sejtjével, ugyanakkor az is megfordult a fejében, hogy jó lenne meginni még egy üveg bort. (…) Most már különösebb, önmagával való tusakodás nélkül leballagott a borozóba. (…) Természetesen nem iszom meg a két üveg bort, gondolta, csupán a jelenlétére van szükségem. (…)”
Az ivás saját forgatókönyv alapján zajló rituális viselkedés: „Megpróbálta húzni, halogatni az időt, nem akarta az egyik palackból tüstént kihúzni a dugót. (…)” A szer kényszeres bevitele gyakran kiváltja a telítődött szervezet tiltakozását, ám a függő helyzet kiköveteli a használatot: „Aztán végül is készített magának egy fröccsöt, és egész testében megrándulva, undorodva megitta.” 20–21.
Rövidesen újra felbukkan az önáltatás mozzanata: „Nézte a fröccsel teli poharát, és cigarettára gyújtott. Nem, semmiképpen nem fog berúgni, és másnap nem tölt rá, mint legutóbbi, halálfélelmeket fejére zúdító részegsége során.” 43.
Majd egy újabb elhárító mechanizmus, a cinizmus példája: „A felidézett képektől nem lett sem jókedvű, sem derűsebb. Az alkohol minden rosszat még rosszabbá tesz, gondolta, és bort töltött a poharába.” 45. „Cigarettára gyújtott, és hirtelen úgy érezte, hogy meghalt. Akkor már mindegy, gondolta, lemehetek még egy üveg borért.” 76.
Az alkoholistát szinte állandósult szorongás, félelem jellemzi: „Félelmét átmenetileg megszüntetendő megivott még egy pohár bort, tisztán, víz nélkül.” 79.
„Töltött a poharába, de csak a fröccs felét itta meg, azzal áltatva magát, hogy képes az önmérsékletre, és nem fog berúgni, mire hazajön a felesége.” 82.
A drogos gondolkodás további sajátossága az állandó rettegés az anyag hiányától: „Jóleső érzés volt, hogy van még bora, és újabb üveg borokra is van pénze.” 82.
Az emlékképek egyikében újra megjelenik a kontrollvesztett, folyamatos szerhasználat: „Nagyon is jól emlékezett rá: keményen ittak, és végre sikerült berúgnia az éjszaka. (…) Alapos oka volt feltételezni, hogy másnap újra kezdték a vedelést, természetesen nem azért, hogy berúgjanak, hanem hogy a másnaposság kellemetlen tüneteit megszüntetendő, fokozatosan józanodjanak ki.” 94.
Módosult tudatállapotban gyakori az agresszivitás: „Kiment a vécére, és elfelejtette a nevét. Amikor aztán eszébe jutott, az a tévképzete támadt, hogy bezárták. Rángatni kezdte a kilincset, rugdosta az ajtót, az alkoholveríték elborította a homlokát, mellkasát, kezét.” 115.
Jellemzően súlyos alkoholos tünet a rövid távú emlékezet megromlása, a részleges amnézia: „Remegő kézzel töltött magának egy pohár bort, felhajtotta, de semmiképpen nem tudta megállapítani, hogyan került a bor és a szikvíz az íróasztalára. Ö maga ment volna le a borozóba és a közértbe, csak elfelejtette? (…) Három üveg bort alkalmas helyre – a mosógépbe, a ruhásszekrénybe és a kamra legfelső polcainak egyikére helyezett, ahol, úgy vélte, Á. nem találja meg őket.” 116.
A drogos gondolkodás és életérzés vezető érzése a szerhasználat nyomán fellépő szégyen: „Először természetesen Á.-t hívta fel a munkahelyén, néhány szóval őszintén bevallva, mit művelt, aztán sorra barátait, ismerőseit. (Átvillant az agyán, hogy egyszer már felhívta őket ma, de nem volt bizonyos benne.)”
„A droghasználat mélyen egocentrikus, individualista cselekvésforma.” Újra előkerül a környezet manipulációjának, eszközként való felhasználásának témája is. „A drogfogyasztás minden logikai mozzanatában egocentrikus, még a külső megítélés és vélekedés sem töri át (sokáig nem) az individuum érvényességi falait. Szemben a szokványos életvilággal, a drogos életvilágot nem osztják meg másokkal. Mások jelenléte és részvétele csak eszközértékű, tehát akkor és addig van rá szükség, amikor és amíg biztosítja az individuális célok teljesülésének feltételeit.” „A telefonálásoknak kettős célja volt: az egyik, hogy elfoglalja magát valamivel, (…) a másik, maga előtt is csak félig bevallott cél arra irányult: hozzanak neki bort. A görög szónokok ékesszólásával ecsetelte rosszullétét, olyan helyzeteket teremtve, hogy a felhívott ismerős vagy barát félig-meddig gyilkosnak érezhette magát, ha megtagadja a kérést.” 121.
A kisregény utolsó lapjain végül felbukkan a hamis kiválasztottság-érzés, a küldetéstudat, a felsőbbrendűség és az irreális reménykedés is: „Titkon úgy remélte, ő nem hal meg alkoholmérgezésben, nem őrül meg, és nem lesz öngyilkos, talán ő az, aki a sors által kiszemeltetett, akinek küldetése, hogy éljen és írjon.” 123.
Hajnóczy Péternek ez nem sikerült. Néhány emlékezetes, nagyhatású művében (Perzsia, Jézus menyasszonya, Temetés stb.) sikerült hitelesen bemutatnia az alkoholizmus legsötétebb oldalát, de nem adatott meg neki a felépülés. Fiatalon, alig negyvenévesen belehalt a betegségbe, életműve torzóban maradt.
Eredeti dokumentum letölthető innen: 
| < Előző | Következő > |
|---|
