Nagy Zsolt addiktológiai konzultáns, szenvedélybeteg segítő.
Alkoholbetegek és családtagjaik segítése.

Függőség, önsegítés, felépülés

Lege Artis Medicinae 2009/11.szám

Magyarországon az utóbbi két évtized során kiala­kultak a felépülő szenvedélybetegek önsegítő kö­zösségei. Ma már több ezer olyan józan, elsősorban alkohol- és drogfüggőről beszélhetünk, akik hosszú távú bentlakásos terápiákat végeztek el sikeresen, és önsegí­tő közösségekben józanodnak. Ezek a felépülő függők a józan kultúra apró „sejtjeit” működtetik egy, a spiritu­ális tájékozódást és lelki életet egyre látványosabban feladó, saját érzéseit és emberi kapcsola­tait mind sivárabban megélő, a (túl)fo­gyasztásba és a tudatmódosító szerek és viselkedésmódok egyre intenzívebb használatába menekülő fogyasztói társadalomban.

Addiktológiai konzultánsként közel hét éve foglalkozom a szenvedélybeteg­ség elméletével és gyakorlatával. Saját szerepemet úgy szoktam megfogalmazni, hogy „bába” vagyok abban a folya­matban, amelynek során valaki alapvetően megváltoztatja életét, lelkileg újjászü­li önmagát, felébred az álomvilágból, amit a kényszeres szerhasználat jelent. Máskor a kísérő, néha a tükör vagy az útjelző tábla szerepe jut nekem egy na­gyon nehéz, rögös, akadályokkal és zsákutcákkal teli úton. Függő klienseim­nek sokszor ajánlom az önsegítő közösségeket, mivel magam is vallom a felépülők egyik gyakran használt szlogenjét, amely szerint „egyedül te tudod végbevinni, de csak egyedül, egymagad nem tudod végbevinni”. Írá­som célja a terápiás keretekben zajló, általam „józanság­munkának” nevezett folyamat bemutatása, illetve an­nak felvázolása, mit jelent a szenvedélybetegségből va­ló felépülés a fogyasztói társadalom kontextusában.

Betegségelv

Kiindulópontom az a – Nyugat-Európában és az Egye­sült Államokban az ötvenes-hatvanas évek óta orvosi körökben is bevett és elfogadott – felfogás, amely sze­rint az alkoholizmus krónikus, progresszív, primer, gyógyíthatatlan és halálos betegség. A hatékony kezelé­si formák nem a betegség gyógyítását célozzák (mivel az mai tudásunk szerint gyógyíthatatlan), hanem a szü­neteltetését, a tünetmentességet, amit viszont a tapasz­talatok szerint csakis teljes szermentességgel lehet elér­ni. Az alkoholbetegségből nem lehet „kigyógyulni”, és ha valaki például alkoholista, akkor számára mindörök­re elveszett a „szociális ivás” lehetősége, élete végéig (szerencsés esetben józanodó) alkoholista marad. Tü­netmentesen tarthatja betegségét, de ennek érdekében folyamatosan dolgoznia kell a felépülésén és személyi­ségfejlődésén, át kell alakítania szenvedélybeteg életvi­telét, gondolkodásmódját, szokásrendszerét, társas kapcsolatait. A számomra igen fontos útmutatásokat adó Hamvas Béla is úgy gondolja, hogy „az ember nor­málállapota a betegség. A feladat nem meggyógyulni, hanem a betegséggel együtt élni”.

Ezt a felfogást képviseli az alkoholizmusból sikere­sen talpra álló szenvedélybetegek millióinak új erőt, re­ményt és józan életet kínáló Anonim Alkoholisták kö­zössége is. A többi 12 lépéses felépülési program (pél­dául Névtelen Anyagosok, Névtelen Szerencsejátékos­ok, Al-Anon, CODA stb.) prototípusát jelentő AA ál­tal vallott betegségkoncepció a hazai addiktológia gya­korlatában azonban mindeddig kevéssé elterjedt és el­fogadott, az alkoholterápiás intézmények nagy része nem használja az önsegítő csoportok nyújtotta lehető­ségeket.

Anonim Alkoholisták

Az Anonim Alkoholisták (AA) önsegítő mozgalma 1935-ben az Egyesült Államokban indult útjára, Ma­gyarországon pedig közel két évtizede, nagyjából a rendszerváltás óta működik. Önmeghatározása szerint: „Olyan férfiak és nők közössége, akik megosztják egy­mással tapasztalataikat, erejüket és azon reményüket, hogy megoldhatják közös problémájukat, valamint se­gíthetnek másoknak az alkoholizmusból a józanság út­jára lépni. A közösséghez való tartozás egyetlen feltéte­le az ivással való felhagyás vágya. Az AA-tagság nem jár illetékkel vagy díjjal, az AA önellátó a tagok hozzájáru­lásaiból. Az AA nem szövetkezik semmiféle szektával, felekezettel, szervezettel vagy intézménnyel, nem kíván semmiféle vitába bonyolódni, nem támogat és nem ellenez semmilyen külső állásfoglalást. A tagok elsődle­ges célja józannak maradni, és más alkoholistákat a jó­zanság útjára segíteni.” Az AA nem vezet nyilvántartást tagjairól (gyűlésein mindenki „névtelen”), nem nyújt orvosi vagy anyagi segítséget, kizárólag a tagok önere­jére és tapasztalatára támaszkodva segíti azokat, akik a józan életet akarják választani. Az AA tagjai beismer­ték, hogy tehetetlenek az alkohollal szemben, és életük irányíthatatlanná vált. Ezért úgy döntöttek, hogy egy 12 lépésből álló, a spirituális értékeket szem előtt tartó program keretében, tapasztalataikat egymással meg­osztva próbálnak „csak a mai nap” nem inni. Ennek egyetlen módja az, hogy az első poharat nem isszák meg. Igen fontos jellemzője a közösségnek, hogy nem prohibicionista, vagyis nem az alkohol ellen, hanem a felépülés mellett van. Az Anonim Alkoholisták közössége – a nyolcvanas évek civil mozgalmait kutató szoci­ológiájának terminológiája szerint – tipikus „single issue movement”, azaz egyetlen problémára koncentrá­ló, önszervező, önsegítő közösség. Maga az „issue” a józanság megszerzése és megtartása, a megvalósítás egyik legfontosabb eszköze pedig a tapasztalatok rend­szeres és folyamatos megosztása egymással, elsősorban az AA gyűlésein (meetingeken).

Stanislav Grof így ír az önsegítésről: „Ezzel kapcso­latban a szakemberek elutasító magatartása érthetet­len és indokolhatatlan. A 12 lépéses programok gya­korlata és elmélete ugyanis figyelemre méltó módon kiállta a különféle modern kritériumok próbáját. Az Anonim Alkoholisták közössége és a hasonló progra­mok, amelyek világszerte a tagok millióinak nyújtot­tak ingyenes és roppant eredményes terápiás segítsé­get, hatékonyság dolgában semmivel sem maradnak el a képzett szakemberek igen bonyolult és szerfölött drága szolgáltatásaitól.

Másodfokú változás

A sikerrel felépülni vágyónak távolról sem csupán az a feladata, hogy elhagyja a szerhasználatot (például az al­koholt) vagy a kóros viselkedésformát. Ez a lépés ön­magában nem több mint amit Paul Watzlawik és mun­katársai a változásról szóló könyvükben elsőfokú válto­zásnak neveznek. Ez az alkoholizmus esetében például szárazság és józanság különbségeként fogalmazható meg: a száraz alkoholista kétségbeesett erőfeszítéseket tesz arra, hogy ne igyon, de ebben az állapotban semmi örömét nem leli. Nem szabad neki inni. Megváltoztatta a rendszer egyik elemét, de maga a rendszer változatlan maradt. Nagyjából ugyanúgy él, gondolkodik, viselke­dik, mint annak előtte, de helyzete most azzal súlyos­bodott, hogy egy önként vállalt (vagy az esetek túlnyo­mó többségében sokkal inkább a környezete által rá­erőszakolt) tilalmat vett a nyakába. Ez a watzlawiki ér­telemben vett tipikus elsőfokú változás: a rendszer nega­tív visszacsatolásai nyomán megváltozott egy elem, de a rendszer egésze gyakorlatilag változatlan maradt. Az elsőfokú változás ugyanis felszíni, az „ugyanabból töb­bet” elvét követi, nem érinti az alapokat. A betegnek most is az alkoholról szól az élete, csak most annak a hiányáról. A józanság ugyanis a watzlawicki értelemben vett másodfokú változást kíván és feltételez, vagyis nem elég a rendszerből kivonni az alkoholt (drogot, kóros viselkedést), mert ha minden más változatlan marad a függő személyiségben és életvitelében, akkor a szenve­délybeteg gondolkodásmód, beidegződések és megrögzöttségek előbb-utóbb visszaeséshez vezetnek. Ilyen változás nem indulhat ki a rendszeren belülről, de ma­gának a rendszernek belülről késznek kell lennie a vál­tozásra, mivel ezt külső hatás nélkül nem képes megva­lósítani. Ilyen külső hatás, a változás facilitálója lehet például az addiktológiai konzultáns és az önsegítő nor­matív és narratív közösség.

A „szárazsággal”, vagyis a választott szer puszta elha­gyásával szemben a „józanság” jelentése a teljes abszti­nencia, vagyis lehetőség szerinti a teljes szermentesség (ami vonatkozik a választott szeren kívül minden más, függőséget okozó kémiai szerre vagy vi­selkedésformára), az örömteli, boldog és derűs állapot, amelyben a szenvedélybe­tegnek már van jövőképe, és amelyben megkezdődhet a pótlólagos személyi­ségfejlődés.

Mindez láthatóan messze túlmutat a – nagy elhatározások nyomán olykor ide­ig-óráig sikeres – görcsös „nem iváson”, vagy az „egyelőre tartom magam” bal­jóslatú kijelentésén. A „józanság” szó nem csupán az egyén adott állapotára utal, hanem egy tartós attitudre, és a ta­pasztalati tanuláson alapuló személyes életfilozófiára. Sok más esethez hasonló­an a józanságban sem a megérkezés, a „végeredmény” a fontos, hanem maga az „utazás”. A józanság életcél, a józanodás életforma. A józanodó szenvedélybeteg az élet legnagyobb kalandjának része­se lehet, és ez a kaland az önismeretről, önmaga és a vi­lág felfedezéséről, hitről és spiritualitásról, közösségről, a külső és belső harmónia, a derű és a lelki béke megta­lálásáról szólhat.

A le- és felépülés egy-egy modellje

Az addikció hármas meghatározottságú: a szer, a sze­mélyiség és a szociokulturális környezet együttesen alakít(hat)ja ki. Ma Magyarországon gyakorlatilag bár­milyen legális és illegális szer könnyedén beszerezhető, a fogyasztói társadalom által felkínált szociokulturális környezet pedig egyre látványosabban és mind gátlásta­lanabbul kínálja és reklámozza a különféle kémiai és vi­selkedési függőségeket.

Az addikció elsősorban tünet: diszharmonikus sze­mélyiségfejlődésről, belső feszültségről, önértékelési zavarokról, megoldatlan életfeladatokról tanúskodik. Hajlamosító tényezői: az érzelmi depriváció, az ego­centrikus, infantilis személyiség, az „acting out”-ba át­csapó szorongás, az elégtelen, tendenciájában inkább problémaközpontú copingstratégia, illetve a bevonódás a (proto)deviáns kortárscsoportba, ellenkulturális szo­cializáció, pozitív ideológia társítása a szerfogyasztás­hoz, illetve a sérült, bizonytalan identitás, az önértéke­lés zavarai, az érzések és indulatok, az agresszió kezelé­sének zavara, az asszertivitás hiánya, a kötődések és a tárgykapcsolatok problémái, az öngondoskodás hiá­nyosságai.

Könnyen működésbe léphet tehát a Hemfelt által le­írt „addikciós spirál”:
1. Fájdalom, szeretetéhség, alacsony önértékelés. -> 2. Addikcióba menekülés. -> 3. Ismétlődés, növekvő fájdalom vagy feladás, érzéketlenség. -> 4. A kapcsola­tok meglazulása, más fájdalmas következmények. -> 5. Buntudat, szégyen, lelkifurdalás. -> 1.

Két finn szerző, Vilma Hyanninen és Anja Koski-Jyannes az alábbi modellben ábrázolja az alkoholbeteg­ség utolsó szakaszának lefolyását, és a felépülés kezdetét: Kóros ivás. -> Elszigetelődés. -> Mélypont. -> Kí­sérletezés (a megoldás keresése). -> Csatlakozás az AA-hoz. -> Felépülés és „józan élet”. -> Hála.

Elméletük szerint a folyamat kulturális történetmo­dellje a „tékozló fiú hazatérésével” írható le, magyará­zatául a betegségkoncepció szolgál, a kezelést a növek­vő alázat és az azonosulás más alkoholistákkal, illetve a közösségbe történő beilleszkedés jelenti, erkölcsi íté­letként az fogalmazódik meg, hogy az alkoholista „nem bűnös, hanem beteg”, a „Gonoszt” az egyén kevélysége (Hübrisz), a „Jót” a közösség testesíti meg.

Tagadás

Az alkoholizmust a kétségbeesett tagadás légköre veszi körül. Tagadja az érintett, de tagadásban van a környe­zete, a családja, sôt, gyakran a munkahelye is. Mi több, az utóbbi időszakban mostoha sorsra jutott alkoholpo­litikai koncepció példája azt látszik bizonyítani, hogy a teljes magyar társadalom tagadásban van az immár nép­betegség méretét öltő alkoholizmussal kapcsolatban.

A felépülés megkezdéséhez a legtöbb esetben elen­gedhetetlen a személyes mélypont megélése, a teljes ve­reség beismerése, mert csak a szerrel és a szerért folyta­tott kilátástalan küzdelem feladása teremtheti meg a Jó­zsef Attila által megfogalmazott paradox léthelyzetet: „gyenge létemre így vagyok erős”. Robert Lefever így ír erről a folyamatról: „Ha valaki felépülőben akar marad­ni a függőségéből, annak dolgoznia kell a 12 lépéses programon. Csak ez a terápiás megközelítés működik olyan életminőség- és kedélyjavító folyamatként, ami »csak a mai nap« megfelelően betölti a belső űrt, így az egyén soha nem tér vissza a romboló hangulatjavító anyagok, folyamatok vagy kapcsolatok használatához, illetve nem ragad meg a nyomorúságos »száraz« álla­potban, vagy marad életben csupán a gyógyszeripar szívességéből.”

A 12 lépéses felépülési program a „neked nem szabad innod” – ezerszer hallott, és teljesen hatástalan – utasí­tást (parancsot, kérést) megfordítja, és azt mondja: „szabad nem innod!” A függő választhatja a józansá­got, a tiszta, értelmes, emberhez méltó életet, a rombo­lás helyett az építkezést, a halál kultúrája helyett az élet­igenlés kultúráját. Kapcsolatba kerülhet valódi önmagával, saját valódi érzéseivel és igényeivel, reflexív viszo­nya lehet saját életéhez, párbeszédet kezdhet saját „megfigyelő Én-jével”, felvállalhatja a korábban oly­annyira áhított „másságot”, vagyis a felépülő szenve­délybeteg identitást. „Amikor egyáltalán lehetséges ef­féle kiigazítás, az eredmény gyakran nem a teljes értékű normális státus visszanyerése, hanem az Én-nek az át­alakulása egy olyan valakiből, aki sajátos szégyenfolttal bír, egy olyan valakivé, akinek számláján az szerepel, hogy egy sajátos szégyenfoltot sikerrel letörölt” – írja a destigmatizáció folyamatáról Erving Goffman.

Ellenszélben építkezni

A felépülési folyamat kitartó, szívós építkezést igényel. Lassúságot, ami kulcsfontosságú egy várni nem tudó, vágyvezérelt, az instant kielégülést hirdető kultúrában. Az „itt és most”-ban élést, a személyes jelenlétet a mú­ló pillanatban. Az Ego leépítését, a kontrollálási vágy el­engedését, a hamis tökéletesség maszkjának levételét. Mindezt olyan függőktől, akik egész aktív drogos vagy alkoholista karrierjük során nagyjából ennek éppen az ellenkezőjét valósították meg saját életükben. Mindezt egy olyan, a felépülést látszólag támogató, de lényegét tekintve azzal homlokegyenest ellenkező értékeket hir­dető, minden pillanatban a függőségek tömegét kínáló fogyasztói társadalomban.

Ma Magyarországon a szenvedélybetegségből való felépülés folyamata szükségszerűen ennek a fogyasztói társadalomnak a keretei között zajlik. Meggyőződésem és tapasztalatom, hogy ez a társadalmi környezet jelle­génél és alaptermészeténél fogva kedvezőtlen, olykor kifejezetten ellenséges a józanodni kívánó szenvedély­betegek számra. A fogyasztói (függést követelő) társa­dalomban élő egyének működésmódjának legjellem­zőbb vonásai egyre inkább a pszichoszociális felgyorsu­lás, a diszkontinuitás, a felszínesség, a szimultaneitás, a „megemésztetlenség” fogalmaival írhatók le. Vagyis olyan jellemzőkkel, amelyek a felépülés lelassulást, fo­lyamatosságot, alaposságot, türelmet, elmélyülést, ki­tartást, rendszerességet, összpontosítást igénylő mun­kájával éppen ellentétesek. A belső nyugtalanság szülte folyamatos élmény- és ingerkeresést gazdag kínálattal kielégíteni kész világba kellene „reintegrálódnia” a fel­épülő szenvedélybetegnek. Itt kellene képviselni és megélni az új, a kívülről irányítottság helyett a belülről vezéreltséget jelző, Abraham Maslow által spirituális­nak nevezett értékeket: a szeretetet, a részvétet, az em­pátiát, a nagylelkűséget, a tiszteletet, a hálát, a (rá)csodálkozást, illetve a bizalmat, az elfogadást, a megbocsátást, az őszinteséget, az alázatot.

A szerfüggők azzal kezdik felépülésüket, hogy beis­merik tehetetlenségüket, feladják a kontroll hamis illú­zióját. A „normálisoknak”, vagyis a nem függőknek ta­lán ezt a legnehezebb megérteni, mivel az uralkodó kul­túra egyik legfontosabb elvárását kérdőjelezi meg: azt az igényt, hogy az ember életének lehetőleg minél több területét tartsa ellenőrzése alatt. A spirituális értékek vállalása és gyakorlása nem könnyű feladat, mivel, az uralkodó ideológia és kultúra szemében egyfajta „élhe­tetlenségről” és anakronizmusról árulkodik. A talpra álláshoz vezető út egyik feladata viszont éppen az, hogy a felépülő megszüntesse a teljes azo­nosságvállalást az adott kultúra sikercéljaival, a birtoklás világából átlépjen létezés egzisztenciális módjába. Erre utalnak Kelemen Gábor megfon­tolásra ugyancsak érdemes szavai, aki szerint „a spirituális létmód lehetősé­get ad arra, hogy az ember transzcendálja önmagát az adott kultúra – esetleg neurotikus szükségleteket keltő – korlátain, határain túlra, s egész­ségesebb legyen, mint a világ, amely­ben felnevelkedett és él”.

Addiktológiai konzultációs mun­kám során a kliens józanság felé tett első tétova lépéseinek segítésén túl ennek az episztemiológiai váltásnak az előkészítését is feladatomnak te­kintem.

A szerző addiktológiai konzultáns, a FEGOSZ Szenvedélybetegségek Nappali Intézménye intézetvezetője E-mail: Ezt a címet a spamrobotok ellen védjük. Engedélyezze a Javascript használatát, hogy megtekinthesse. ; www.adiktologus.hu

Eredeti dokumentum letölthető innen: